8. fejezet ~ Életem története

- Tizenhárom éves koromban történt... Ifjú voltam, kalandvágyó, és éppen emiatt kerültem életem egyik legnagyobb csávájába. Ha jól tudom, ma már nincsen ilyen, de akkoriban, a '60-as években elég népszerű volt a fiatalok körében az utcai verekedés. Erős legény voltam, az apámmal állandóan hoztuk-vittük a takarmányt, nehéz zsákokat cipeltünk, amik azért elég rendesen megembereltek. Kellett a pénz, így elhatároztam, hogy ezekből a verekedésekből majd szép kis bevételt tudok nyerni. Ez így is történt. A környéken egy velem egykorúnak sem volt olyan ereje, mint jó magamnak. - Ennél a résznél elmosolyodik egy kicsit, de hamar el is komorodik a tekintete.
- Még a dátumára is jól emlékszem... 1967. június 22-én, délután felkeresett egy alig egy-két évvel fiatalabb legényke. Azt mondta, hogy ringbe szeretne velem szállni, de ha ő nyer, nem pénzt kér, mint mindenki más, hanem azt, hogy este fél kilencig legyek vele. Kapnék vacsorát is. Hülye lettem volna nem elfogadni az ajánlatot, szinte semmi esélye sem volt ellenem a vézna kis karjaival, de ha esetlegesen is nyert volna, még úgy sem sülne ki belőle semmi rossz. Azonban... Megtörtént a tragédia. Legyőzött. Máig nem értem, hogy hogyan, de ő nyert. Akkor még nem szégyenkeztem miatta, úgy voltam vele, hogy az ingyen vacsora miatt teljesen megérte veszíteni. Így hát, ígéretemhez híven, vele voltam fél kilencig. Képtelen voltam felfogni - Mi haszna van ebből, és nekem miért lenne rossz? Mikor már olyan nyolc körül járt az idő, egyre idegesebb lett, tördelte a kezét, és magában pusmogott. Kiinvitált az udvarukra, mondván, keressük meg a csillagképeket. Azonban aznap este üres volt az ég. Csak az egyre vörösödő hold halvány sugarait láthattuk. - Felpillant rám, majd jelentőségteljesen Zoé felé billenti a fejét, mintha célozna valamire.
- A barátomnak tekintettem. Életemben nem voltak még ilyen kedvesek hozzám, mint ő, meg a családja. De fél kilenckor kegyetlenül átvert. Fogalmam sincsen, hogy hogyan történt ez a bizonyos erőcsere, annyi rémlik, hogy nyolc óra harmincegy perckor észveszejtő fejfájás és hányinger lett úrrá rajtam. A fiú zokogott mellettem. Nem csodálom, rettenetesen fiatal lehetett, mikor el lett átkozva - Vince elkezd feszengeni e hallatán -. Hirtelen minden elsötétült előttem. Amikor felébredtem, már az utcán feküdtem egy padon, ami mellett a verekedést tartottuk. Onnantól kezdve hiába akartam, egyszerűen sosem voltam egyedül. Mikor nem láttam, akkor is éreztem a jelenlétüket.
Elnémul. Csak Zoé halk szipogásait lehet hallani. Szegényt mindig megviselik a tragikus gyerekkori élmények meghallgatása. De nem csak ő szomorodott el. Yelena arcán is egy pillanatra mintha az elkeseredést láttam volna végigsuhanni. Vince tekintete azonban kőkemény maradt.
- És utána? Mi történt a fiúval? - kérdi keresztbe tett kézzel. A férfi hátborzongató vigyorra húzza a száját. Elől hiányzik neki pár foga, a maradék is össze-vissza áll. Élesen felnevet, majd dob még egy maroknyi rőzsét a tűzre.
- Hogy mi történt vele? - kuncog még mindig, mire a szőr is feláll a hátamon. - Az, mint mindenki mással. Leérettségizett, lediplomázott, van egy fantasztikus felesége és három gyermeke. Mindent megkapott, amire én valaha is vágytam. - Fájdalmat látok átvillanni a tekintetében. Hangosan felsóhajt.
Vince értetlenül rázza a fejét. - Nem értem. Ha az egyetem és a család volt az álma, miért nem küzdött érte? - A férfi valamilyen furcsa hangot hallat, majd kitör belőle a nevetés. Zoéval ijedten összenézünk: Elment az esze! - tátogja.
- Hogy én nem küzdöttem? - röhög még mindig. Letöröl az arcáról egy könnycseppet, majd egyenesen rám néz. Úgy tűnik, hogy gyorsan elillant a jókedve, ugyanis a tekintetével jelenleg gyilkolni tudna. - Kitűnő tanuló voltam. Még az ösztöndíjra is esélyem lett volna, de akkor jött Ő ismét. Tönkretette az életemet. Elhitette mindenkivel, hogy megőrültem. Kigúnyoltak, kiközösítettek. Addig-addig ment ez a játék, míg elegem nem lett, és jól képen nem töröltem. - Diadalittas mosoly jelenik meg az arcán. - Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Azonnal kicsaptak, és mivel már akkor nem voltam tanköteles, nem vettek fel máshová egy ilyen simlis, őrült alakot, mint én.
- És a családja? - kérdi remegő hangon Zoé.
- Ejj-ejj, naiv kis leányzó. - Rávigyorog a legjobb barátnőmre, aki egy lépést visszakozik ezért. - Az én családom akkor már nem élt. Nem volt hová mennem, így utcára kerültem. Mivel nem szereztem rendes szakmát, hajléktalan lettem. - Felemeli az öklét, majd tiszta erőből belevág a falba. A hangjától összerezzenek. Tiszta csoda, hogy nem tört ripityára a csontja. - Íme, az életem története. A Perigma mindent tönkretett, amiért keményen megdolgoztam. - Megvakarja a fejét, majd ismét szuggerálni kezd a tekintetével. Yelena keresztbe tett karral támasztja a falat mellettem. Csettint a nyelvével, majd felém néz.
- Kérdezd meg tőle, hogy még mindig a csávó-e a polgármester!
Felteszem a kérdést, mire a hajléktalan hirtelen feszengeni kezd.
- Bárcsak ilyen egyszerű lenne az élet! Körülbelül hét évvel ezelőtt meghalt agyvérzésben. A temetésén én is részt vettem. A szülei hívtak meg engem, mert állítólag jelentős szerepet játszottam gyerekkoromban az életében. A felesége beszédében meg felfedeztem valamit. Kiderült, hogy a hajdan polgármesternek gyerekkora óta az írás volt a hobbija, és megjelent egy könyve ,,Az átok" címmel, amit kábé öt évig írt.
Zoé felém fordul,
- Ismered? - suttogja.
- Sosem hallottam még róla - rázom a fejemet Azt hiszem, kellő információ mennyiséget kaptunk , így jeleztem a többieknek egy biccentéssel a szándékomat. - Köszönjük szépen a sok segítséget, most már ideje mennünk.
A két lány kisétál. Vince még rápillant a hajléktalanra, majd a fejét rázva kilép a régi iskola épületéből. Én is távoznék, de a férfi elkapja a csuklómat. Nem is láttam, hogy felkelt volna. Hirtelen elfog a páni félelem, mintha valami nehéz tárgyat raktak volna a mellkasomra, alig kapok levegőt, újra előtörnek az emlékek arról a napról.
- Senkiben sem bízhatsz, pláne nem bennük! - nyögi ki a fogai közötti kis résen.
- Az egyikük a társam, a másik meg a legjobb barátnőm - kiáltok rá felháborodva.
- Ne hagyd, hogy az érzelmek irányítsanak! - Elengedi a csuklómat, én meg sietve távozok az épületből.
Mikor kiérek az iskolából Zoé odarohan hozzám egy ölelésre - Örülök, hogy nem történt semmi baj - suttogja, mire elmosolyodom. Mikor a lány elenged, rám vigyorog, majd beleüt egyet a vállamba.
- Aú, hékás! - kiáltok rá a vállamat szorítva.
- Ezt megérdemelted. Neked teljesen elment az eszed?! Bármi baj történhetett volna, aztán mit kezdtünk volna magunkkal?
- Hé, én is itt vagyok, megvédtelek volna titeket! - szólal meg felháborodva Vince, mire mindketten jóízűen felkacagunk.
- Jaj, kérlek, Vince ne nevettess! Fáj az oldalam! - vág vissza Zoé, amitől még inkább elkezdek röhögni. Mikor végre sikerül elcsendesednünk elindulunk szépen vissza a város felé.
- Ácsi - torpanok meg pár perc séta után - Hol van Yelena? - kérdem Vincére nézve. A fiú tehetetlenül kitárja a karját.
- Nem tudom, egyszer csak eltűnt.
Különös.
Tíz perc séta után beérünk a házunk elé. Vince folytatja az útját a buszmegálló felé, mi meg Zoéval még kint megállunk beszélgetni.
- Mi lesz a könyvvel? - kérdezem zsebre tett kézzel.
- Hát, először ki kéne deríteni, hogy ki is ez a régi polgármester.
- Oké, az nem probléma. Ki tudom deríteni - bólintok.
- És aztán mi lesz? Könyvtárazunk?
- Igen, valószínűleg - vigyorgok rá elégedetten.
- Mennyi a valószínűsége annak, hogy bent lesz a helyi könyvtárban? Mármint úgy értem, hogy kellene egy B terv is. Mi az a hely, ahol tuti, hogy ott van a könyv? Egyáltalán kiadatták? - néz fel rám Zoé.
- Nyilván a házukban, de oda azért nem szeretnék betörni.
Mindketten gondolkozni kezdünk. Egy hely, ahol tuti, hogy ott van.
- Meg van! - kiáltok fel hirtelen, mire Zoé kíváncsian fürkészni kezd a tekintetével - A Széchényi Könyvtár! Ott bent van az összes könyv, amit kiadtak Magyarországon.
- Daniella, az Pesten van, te meg Kiskunhalason vagy - rázza értetlenül a fejét a lány.
- De már nem sokáig. Három nap, és utazok fel apához. Tehetek egy kis kitérőt.

***

Futok. A kiskunhalasi erdőben rohanok. Hideg van, sötét, ráadásul senki sincs velem. A testemet átjárja az adrenalin, a kezem izzad, de nem foglalkozok vele, csak rohanok tovább a fák között.

Még mindig futok. Nem bírok megállni. Az adrenalinszintem valahol az egekben jár. Egy kóbor pillantást vetek a hátam mögé, mire fél szemmel egy óriási alakot veszek észre. Legszívesebben sikítanék, de nem bírok. Egy hang sem jön ki a torkomon. Rohanok tovább, mintha az életem múlva a sebességemen. 

Elbújok az egyik fa mögé. Magamban halk imákat mormolok, hogy a lény ne vegyen észre.

- Daniella - szólongat. - Daniella, gyere elő, nem tudsz elmenekülni előlem. Nem tudsz elmenekülni önmagad elől!

A szívem a torkomban dobog. Hogy érti azt, hogy önmagam elől?

- Látlak, Daniella!

Most már felsikítok. Az óriás körém fonja hatalmas ujjat. A tenyerében szinte elveszem. Mocorogok, rúgkapálok, ordítok, de nem ereszt el. 

Félek, hogy örökre rabul ejtett, és most már nincsen mód kitörnöm a markából.