Nagyon gyorsan telt el ez a hét - gondolom magamban vasárnap reggel, a müzlim felett. Anya délután kettő körül ér haza, majd utána együtt elmegyünk a Tesco-ba bevásárolni a ballagás előtti nagy, családi vacsorára.
Kedd este, a szeretetvendégség után tartjuk itthon a banzájt, tekintve, hogy másnap, a ballagás után egyből el kell utaznom apáékhoz. Ezen a vacsorán az anyai ági szűk, családi kör jön, plusz Zoé, és a szülei. Már nagyon várom, de azért eléggé izgulok. Rég nem láttam a rokonokat, plusz még az se könnyít a helyzeten, hogy mindenki a ballagás miatt fog nyaggatni. Így is baromira félek tőle, meg a beszédtől is.
Mikor végzek az evéssel, elmosogatok, majd elindulok felöltözni. Mivel anyu érkezéséig még mindig van több órám, így úgy döntök, hogy besétálok a központba, eszek egy hamburgert, meg talán be is ülök a moziba, ha Zoé ráér. Végül egy barackszínű póló, és egy barna rövidnadrág mellett döntök. Kiegészítő gyanánt egy fekete színű tetkónyakláncot húzok fel. Kifésülöm a hajamat, majd hosszas gondolkozás után hagyom, hogy ráhulljon a vállamra. Mivel nagyon meleg van kint, így csak egy szempillaspirált teszek fel. Előveszem a barna bőrválltáskámat, beleteszem a telefonomat, a pénztárcámat, és a fülhallgatómat, majd kilépek a lakásból. Bezárom az ajtót, majd a kulcsot is beledobom a kis táskámba.
Látom, hogy egy pár képzeletbeli lény bámul, de most kivételesen nem foglalkozok velük, csak némán sétálok tovább. Egy kis idő után megunom a csöndet, így előveszem a telefonomat és a fülhallgatómat, majd elindítom a twenty one pilots-tól a Heathens-t. Pár perc múlva arra leszek figyelmes, hogy elhallgatott a zene. A kezembe veszem a telefonomat, aminek a képernyőén egy ismeretlen szám kezd el villogni. Gondolkozás nélkül a fülemhez emelem.
- Halló? - szólok bele magabiztosan.
- Daniella? - kérdez vissza az ismeretlen hang, ezzel teljesen meglepve engem.
- Öö, igen...
- Szia! Vince vagyok - köszön bele vidáman a telefonba. A neve hallatán kicsit megkönnyebbülök, és halványan elmosolyodok - Figyelj, úton vagyok Kiskunhalas felé, beszélnünk kéne valamiről, csak tegnap nem mertem Zoé előtt felhozni. Tudnánk találkozni valamikor?
Habozás nélkül válaszolok neki - Persze, épp úton vagyok a központ felé, hamburgert terveztem enni, aztán Zoéval moziba menni, de oké, akkor legalább nem leszek addig is egyedül. Még amúgy sem szóltam neki, szóval, így nem probléma... - mondom, majd pont abban a pillanatban megbotlok egy padkában, és elesek, amit végigkísér egy igen cifra káromkodás a számból. - Bocsi, csak sikeresen elestem az utca közepén... Kicsit sem néznek hülyének az emberek, ááh... - Vince hangosan felnevet. Jó tudni, hogy legalább valaki jól szórakozik a szerencsétlenségemen. Felhúzott térdekkel ülök tovább a földön.
- Hát figyelj, én már nem is csodálkozom, azok után a sztorik után, amiket tegnap meséltél... - röhög tovább, én meg tettetett duzzogással lebiggyesztem a számat, amit persze ő nem lát, csak az a rakás ember, aki engem körülvesz. Na, ha eddig nem, most már tuti, hogy hülyének néznek.
- Jól van, hagyjál - nevetek én is - Mikorra ér be a buszod, kábé?
- Úgy tíz perc múlva - feleli.
- Oké, addigra már én is oda tudok érni. Akkor ott találkozunk!
- Aztán addig is el ne essél még párszor! - röhög megint. Hova gondol ez a gyerek? Hogy én, elesni, megint? Áááhh!
- Pff, olyannak ismersz? - Vince megint elneveti magát, majd megszakítja a vonalat. Zsebre vágom a mobilomat, felkelek, leporolom a nadrágomat, majd sietve elindulok a buszmegálló felé. Éppen akkor érek oda, mikor meglátom a buszt bekanyarodni a sarokról. Leülök a padkára, ahol megvárom, hogy Vince odaérhessen hozzám. Már a távolban meglátom, hogy felém sétál. Sötétkék térdnadrágot, és egy sima, fehér pólót visel. Az eszméletlen napsütés ellen meg fekete napszemüveget húzott a fejére. Mikor ideér hozzám, int egyet, majd felránt a földről.
- Na mizu? - kérdem tőle, mikor elindulunk a központ felé - Mi volt az a fontos dolog, amiről beszélni szerettél volna?
Vince zsebre vágja a kezeit, és majd csak azután válaszol: - Mint ahogyan azt tegnap is említettem, nincsen nekem olyan szövetségesem az átokból, mint neked Xemerius, aki beszámolna a dolgokról. Mindenre, amit tudok, saját magam jöttem rá, így nyilván, nem tökéletesek az információim. De a tegnap délutáni beszélgetésünk egyszerűen nem hagyott megnyugodni.
Idő közben beértünk a központba, és már a nyílt hamburgereshez állunk sorba a főtéren. Mindketten rendelünk magunknak: én egy simát, paradicsom nélkül, Vince meg húsimádót. Mikor mindketten kikapjuk a hamburgerünket, visszasétálunk a parkba, és leülünk ott egy padra. Szép nőiesen, leszarva mindenkinek a véleményét, hanyag kontyba fogom a hajamat, majd szétterpesztett lábbal, a beton fölé hajolva látok neki a kajámnak. Vince ettől a látványtól hangosan felnevet.
- Az igen, Hercegnő! Te aztán nem cicózol! - méreget elismerően. Kérdő pillantást lövellek felé.
- Hercegnő? Mivel érdemeltem ki ezt a csodálatos becenevet?
- Ó, hát a kecsességeddel és a nőiességeddel, természetesen - vigyorog gonoszan teli szájjal. Grimaszolva pillantok felé.
- Ne gúnyolódj! - emelem fel fenyegetően az ujjamat, majd harapok még egyet a hamburgerembe, amitől hála a kechupnak és a mustárnak, tiszta maszatos leszek.
- Eszem ágában sincs, Hercegnő! - mosolyog kajánul, majd felém nyújtja a szalvétáját. Megköszönöm, majd beletörlöm az egész arcomat a papírba.
- Szóval... - még egyszer törlök az arcomon, majd összegyűröm a kezemben a szalvétát. Kíváncsian pillantok fel rá - Miért nem hagyott megnyugodni a tegnapi beszélgetésünk? - kérdem, majd egy kicsit visszábbfogva magamat folytatom az evést.
- Ja, igen! Szóval, arra én is rájöttem, hogy valamikor, 2000 eleje és kábé 2005 vége között szállhatott rám a Perigma. Na már most, nyilván valami különleges alkalomkor történhetett ez meg. Utána néztem a neten, de akkor semmilyen bizarr dolog nem volt. Így hát rákényszerültem arra, hogy egy kicsit faggassam a lényeket. Addig zaklattam Daenerys-t a Trónok harcából, míg el nem kezdett valamit hadoválni valamilyen eperről, és a teliholdról. A Google segítségével hamar rájöttem, hogy csak is kizárólag az eper holdról lehet szó, vagyis csak aznap öröklődhet tovább az átok. Csak ezzel egy baj van: a kétezres évek elején nem volt eperhold - magyarázza.
- De hát akkor te hogy lehetsz elátkozott? - kérdem döbbenten. Úristen, tegnap ez hogy nem fordult meg a fejemben?
- Pont erre szeretnék kilyukadni: ha eperholdkor lehet megszabadulni az átoktól - ami ugyebár most nálad kiderült, hogy igaz -, akkor két lehetőség maradt az én helyzetemre: vagy öröklődött, amit kevésbé tartok valószínűnek, vagy pedig van más módja is annak, hogy eltüntessük az átkot. - szájtátva bámulom Vincét. Öcsém, hogy gondolkozhatott ennyit rajta? Én még néha azt is elfelejtem, hogy el vagyok átkozva. De egyébként baromira igaza van. Ez a két variáció maradt. Már csak az a kérdés, hogy melyik a helyes. Vince a válaszomra várva kíváncsian fürkészi az arcomat.
- Először is: wow, hogy erre mind rájöttél tök egyedül, másodszor meg: ha van rá mód, azonnal el kell tüntetnünk az átkot, mielőtt még hármas, vagy négyes fázishoz érnénk.
- Volt rá több, mint tíz évem, hogy minderre rájöjjek - vonja meg szomorú mosollyal az arcán a vállát. - De ezek csak feltételezések. Szükségem van a segítségedre, hogy eltűnhessen az átok. Nem tudom, hogy mennyi időm maradt hátra, de valószínűleg nem túl sok, úgyhogy jó lenne, ha belehúznánk. - Bólintok, mire ő idegesen beletúr a hajába, kutatva valaki után a szemével az embertömegben - Beszélnünk kéne Xemeriussal. Ő biztos, hogy segítene nekünk.
Hirtelen rászáll valami a vállamra - Ki szeretne beszélni Xemeriussal? - kérdi a vízköpő teli szájjal. Kíváncsian pillant hol rám, hol a fiúra.
- Ezt hogy a halálba csináltad? - nézek rá elképedve. A szellem megvonja a vállát, majd lenyeli a falatot, ami a szájában van. Gőzöm sincs, hogy mi lehet az, amit eszik, de úgy sejtem, nem is vagyok rá kíváncsi.
- Ella, én a képzeleted szüleménye vagyok. Mindig ott vagyok, ahol te. De nem csak én. Nézz körül - mutat az embertömegre. Felpillantok, mire magam előtt meglátom az Árnyvadászok bandáját. Mellettük nem sokkal csuklyával a fején Kósza lovag eteti egy almával Bo-t, aki boldogan elfogyasztja azt. Balra pillantva, a hamburgeres felé meg Benedict-ék nevetgélnek valamin. Hát ez hihetetlen. Hogy nem vettem őket eddig észre?
- Ki a barátod? - néz a mellettem ülő fiúra Xemerius, Idő közben leszállt végre a vállamról, és közénk ült. Már válaszra nyitottam a számat, de valaki megelőzött.
- Vince vagyok, a másik elátkozott - mutatkozik be mosolyogva az előbb említett srác a kezét felé nyújtva. A vízköpő boldogan rázza meg a kis mancsával, én meg értetlenül nézek hol rá, hol Vincére.
- Te is látod? - intézem a fiú felé a kérdést, de Xemi csettint a nyelvével, és megszólal helyette.
- Hát persze, hogy lát. Társak vagytok, megosztoztok egymás képességén. Amit te látsz, azt ő is. De mindez fordítva is igaz. - Hm, jó tudni. Hirtelen rezegni kezd a farzsebem. Előkapom a mobilomat, aminek a képernyőén az Anyu felirat villog. Elhúzom a kis zöld nyilat, majd a fülemhez emelem a készüléket.
- Szia! - köszönök neki.
- Szia, hol vagy? Korábban értem haza, gondoltam, mehetnénk most bevásárolni. - hallom a háttérben, hogy pakolászik.
- A központban vagyok Vincével. Eljössz akkor értem?
- Jó, a buszmegállónál találkozunk. Figyelj, nem tudom, hogy ki ez a Vince gyerek, de kérlek, máskor szólj, ha elmész valahova valakivel. Most pedig gyere a buszmegállóba, mert mindjárt odaérek - utasít. A háttérben egy ajtó csapódott be, gondolom, anyu már a kocsinál van. Elemelem a készüléket a fülemtől, majd Vince felé nézek.
- El kell mennem anyuval a Tescoba, de ígérem, utána nekiláthatunk a kutatásnak - suttogom. A fiú némán bólint - Igen, anyu, máris indulok - mondom, majd leteszem a telefont. Vince kíváncsian fürkész a tekintetével. - Oké, anya már elindult, és a buszmegállónál találkozunk, úgyhogy én indulok is. - Felveszem a padról a kis táskámat, majd a mellettem ülő fiú hirtelen felpattan.
- Elkísérlek. - bólintok, majd együtt elindulunk a buszmegálló felé.
Hirtelen valaki a nevemet kezdi kiáltozni.
- Daniella! Daniellaaa! - kántálja valaki. Vincével együtt a hang irányába fordítjuk a fejünket. A távolból integetni látok egy szőke melírcsíkos, barna hajú lányt, mellette egy sráccal. Mikor felénk néz, elmosolyodik, és ő is integetni kezd.
- Te jó ég... - suttogom.
- Ezek kik? - kérdi alig hallgatóan Vince. Egy mosolyt erőltetek az arcomra, majd visszaintegetek.
- A srác Dávid, a csaj meg nem tudom - nyögöm ki vigyorogva. Nem tudom, hogy mikor indultak el felénk, de a következő pillanatban arra leszek figyelmes, hogy a csaj a nyakamban csimpaszkodik. Kicsit megszeppenve, de megveregetem a hátát.
- Ó, szia, de rég találkoztunk már! - vigyorog a csaj. Ki a franc eeeeez?
- Aha, ja, igen... - mosolygok még mindig. Dávid felé fordulok - De jó újra látni! - köszönök a fiúnak, aki megölel. Mióta vagyunk mi ennyire barátságos viszonyban? Hát, mondjuk... Nem mintha baj lenne...
- Szia, Ella! Ha van kedved, holnap, suli után megint elmehetnénk fagyizni. Én állom.
Oké, valaki elmagyarázhatná végre, hogy mi a fene folyik is itt. Miért ilyen barátságos mindenki?
- Ez kedves, de a holnap nem jó, osztálykiránduláson leszek - mondom, majd a hátam mögött összefűzöm amolyan katonásan a kezeimet. A mellettem álló srác megböki a vállamat.
- Jaj, ne haragudj, tiszta bunkó vagyok: ő Vince. Vince, ő itt Dávid, a lány meg...
- Anna - vigyorog, majd kezet ráz a társammal. Anna. Anna. Anna - ismételgetem magamban a nevét. Basszus, tudom, hogy látásból ismerem, de most tényleg rettenetesen ismerős nekem. Hirtelen mellbevág a felismerés, amitől majdnem elesek, de Vince időben kapja el a kezemet, és tart meg. Miért nem vettem észre korábban? A szőke melírcsík, fura fogak, hogy egy srácra csimpaszkodik. Hát ő tényleg Anna, még pedig az Anna és a francia csókból! De várjunk... Őt Dávid is látja. Meg úgy általánosságban, mindenki más is.
- Hali - köszön nekik. Kínos csönd áll be közénk. Egész végig ezen kattog az agyam. Hogy lehet az, hogy ő is könyvszereplő, azonban mások is látják?
- Hát, akkor jól van, majd találkozunk, Ella, még megbeszéljük ezt a fagyizást. Örülök, hogy összefutottunk - búcsúzkodik Dávid. Kezet ráz Vincével, majd elém lép, és megölel.
- Aha, oké, persze, sziasztok! - köszönök, majd villámgyorsan elrángatom tőlük a társamat.
- Hát, ez kínos volt - sóhajtok.
- Az. Egyáltalán minek jöttek oda hozzánk, ha nem is ismernek? - kérdez vissza Vince.
- Nem tudom... Igazából Dávidot is alig ismerem, Annát viszont csak a buszon láttam egyszer-kétszer.
- Vince, Daniella! - kiált utánunk Xemi. Átrepül fölöttünk, majd közvetlenül velünk szemben, karba tett kézzel megáll. - Mégis honnan ismeritek őt? - kérdezi számon kérően.
- Mármint akikkel az előbb beszéltünk? Én sehonnan, Ella viszont puszipajti velük - löki meg a vállamat Vince mosolyogva. A szememet forgatva visszalököm.
- Daniella, ez tényleg nagyon fontos. Óvakodj tőle, lehetőleg ne is beszélj vele többször. Hatalmas ereje van, és hihetetlenül veszélyes.
Miért veszélyes Anna? Oké, furcsa, hogy őt mindenki más látja, de nem értem az összefüggést...
***
Négy teljesen teli szatyorral roskadok le egy asztalra a bevásárlás után. Anyu szintén ugyan ennyivel jön mögöttem. Gyorsan kikapok a kezéből két szatyrot, majd a többi mellé helyezem. Bezárja maga mögött az ajtót, majd ő is leül egy székre.
- Ó, anyám - szólal meg ő hamarabb - Emlékeztess, hogy soha az életben ne tartsak ilyen nagy eseményeket, mert sem a testem, sem a pénztárcám nem bír már el többet.
- Ugyan ezt mondtad a múltkor is.
- És emlékeztettél, hm? - von kérdőre, mire én hangosan felnevetek - Oké, nézzük meg, hogy minden megvan-e akkor. Hozd gyorsan a listádat.
Berohanok a szobámba, majd kihozom a mindenes füzetemet, és kinyitom hátul a "Ballagásra bevásárolandó dolgok"-nál. Visszamegyek anyuhoz, aki magához vette az összes szatyrot. Elkezdem egyesével felolvasni a listát, és kipipálni azokat a dolgokat, amiket sikeresen megvettünk. Ezt kábé úgy egy jó egy óráig csináljuk, plusz még a kipakolás. Délután három körül írok egy sms-t Vincének és Zoénak, hogy tudunk-e találkozni.
Végül négykor már mindannyian a központban ültünk egy padon. Vince elmesélte Zoénak a következtetését, aki döbbenetében hatalmasat csapott a homlokára.
- Basszus, Daniella, hogy nem jöttük rá erre tegnap, hogy valami nem stimmel vele? - néz rám kigúvadt szemekkel. Megrántom a vállamat.
- Fogalmam sincs. Viszont kapaszkodjatok meg, mert ma valami elképesztően fura dolog történt velem. Pontosabban velünk - mutattam Vincére, aki értetlenül nézett rám.
- Velünk? Nekem fogalmam sincs semmiről!
- Aj, elmesélem. Szóval, ma összefutottunk Dáviddal, és... - nem bírtam befejezni a mondatot, ugyanis Zoé vigyorogva félbeszakított.
- Óó, találkoztál Dáviddal? - a lány vigyora egyre jobban szélesedett. Vince felnevetett a reakcióján.
- De most nem ez a lényeg...
- Akkor miért mondtad el, hmm? - von kérdőre.
- Fogd be, és figyelj inkább! - Zoé keresztbe teszi a kezét, és úgy hallgat némán tovább - Köszönöm. Szóval, összefutottunk Dáviddal, és ott volt az az idegesítő csaj is, aztán...
- Várj! - Az isten szerelmére, Zoé, hagyd már abba a félbe szakítást! - A melírcsíkos idegesítő csaj? Aki állandóan Dávidon lóg?
- Igen, de befejezhetném végre? - néztem rá könyörögve.
- Persze, persze, csak gondoltam inkább rákérdezek, hogy ő-e, ne hogy még a végén mást képzeljek el a helyébe. Folytasd csak nyugodtan - adta az áldását rá a történet mesélésemre, majd behunyta a szemét, hogy maga elé tudja képzelni a szituációt. Fura a csaj, de ezért imádom annyira.
- ...aztán egyszer csak odaköszönt nekünk, és a nyakunkba csimpaszkodott. De érted, azt se tudom, hogy ki ő, eddig mindig meg akart ölni a tekintetével, most meg hirtelen puszipajtások lettünk... Na mindegy, szóval, bemutatkozott, és azt mondta, hogy a neve Anna. - itt egy kis hatásszünetet tartottam, hátha Zoé felfogja, hogy miről is van szó, de ő csak lehunyt szemmel bólogatott tovább - Hahó! Anna, melírcsík, nem rémlik valami?
- De, egy kicsit olyan Anna és a francia csókos feeling-em van tőle, de azt a rohadt élet! - a felismeréstől hatalmasat ugrott. Vince ijedten nézett rá.
- Elmagyaráznátok, kérlek, hogy mégis miről van szó? - tekintetével hol rám, hol a másik lányra nézett.
- Az Anna és a francia csók egy könyv, az egyik kedvenc könyvem, csak úgy hozzátenném. Mindegy, szóval a csaj totál úgy néz ki, mint a képzeletemben Anna, a főszereplő. Ráadásul úgy is hívják - segítettem ki.
- És akkor mi van, ő is egy kitalált lény, nem nagy cucc. - Vince keresztbe tett kézzel nekidől a pad támlájának.
- Ajj, nem érted, Ő Anna, és őt mindenki látja!
Vince szeme hatalmasra kerekedik, majd villámgyorsan felém fordul.
- Hogy micsoda? Az képtelenség! - rázza a fejét.
- Pedig nem az, aztán odajött hozzánk Xemerius, aki meg azt mondta, hogy óvakodjunk tőle. Lehet, hogy ez a két dolog összefügg - világosítom fel őket. Zoé összehúzott szemmel elkezdi rágni a körmeit, mint mindig, amikor nem ért valamit. Pár percig némán ülünk, majd Vince töri meg hirtelen a csendet:
- Ennek nyilván oka van. Biztos, hogy csak azért nem értjük, mert nem ismerjük az átkot.
Igen, nyilván. Azonban van valaki, aki biztos, hogy jobban ismeri nálunk. Az ötlettől hirtelen elvigyorodom, majd a többiek felé fordulok.
- Lehet. Azonban ismerek valakit, aki igen.
Mindketten értetlenül néznek rám - A hajléktalan! - világosítom fel őket, mire Zoé megüti a vállamat.
- Elment az eszed?! Nem beszélhetünk vele! Ráadásul azt se tudjuk, hogy hol van!
- Akkor a ma esti feladatunk az lesz, hogy marhára megtaláljuk, mielőtt még Vince a harmadik fázisba kerülne, és mielőtt még elutaznék.
- Basszus, Daniella, hogy nem jöttük rá erre tegnap, hogy valami nem stimmel vele? - néz rám kigúvadt szemekkel. Megrántom a vállamat.
- Fogalmam sincs. Viszont kapaszkodjatok meg, mert ma valami elképesztően fura dolog történt velem. Pontosabban velünk - mutattam Vincére, aki értetlenül nézett rám.
- Velünk? Nekem fogalmam sincs semmiről!
- Aj, elmesélem. Szóval, ma összefutottunk Dáviddal, és... - nem bírtam befejezni a mondatot, ugyanis Zoé vigyorogva félbeszakított.
- Óó, találkoztál Dáviddal? - a lány vigyora egyre jobban szélesedett. Vince felnevetett a reakcióján.
- De most nem ez a lényeg...
- Akkor miért mondtad el, hmm? - von kérdőre.
- Fogd be, és figyelj inkább! - Zoé keresztbe teszi a kezét, és úgy hallgat némán tovább - Köszönöm. Szóval, összefutottunk Dáviddal, és ott volt az az idegesítő csaj is, aztán...
- Várj! - Az isten szerelmére, Zoé, hagyd már abba a félbe szakítást! - A melírcsíkos idegesítő csaj? Aki állandóan Dávidon lóg?
- Igen, de befejezhetném végre? - néztem rá könyörögve.
- Persze, persze, csak gondoltam inkább rákérdezek, hogy ő-e, ne hogy még a végén mást képzeljek el a helyébe. Folytasd csak nyugodtan - adta az áldását rá a történet mesélésemre, majd behunyta a szemét, hogy maga elé tudja képzelni a szituációt. Fura a csaj, de ezért imádom annyira.
- ...aztán egyszer csak odaköszönt nekünk, és a nyakunkba csimpaszkodott. De érted, azt se tudom, hogy ki ő, eddig mindig meg akart ölni a tekintetével, most meg hirtelen puszipajtások lettünk... Na mindegy, szóval, bemutatkozott, és azt mondta, hogy a neve Anna. - itt egy kis hatásszünetet tartottam, hátha Zoé felfogja, hogy miről is van szó, de ő csak lehunyt szemmel bólogatott tovább - Hahó! Anna, melírcsík, nem rémlik valami?
- De, egy kicsit olyan Anna és a francia csókos feeling-em van tőle, de azt a rohadt élet! - a felismeréstől hatalmasat ugrott. Vince ijedten nézett rá.
- Elmagyaráznátok, kérlek, hogy mégis miről van szó? - tekintetével hol rám, hol a másik lányra nézett.
- Az Anna és a francia csók egy könyv, az egyik kedvenc könyvem, csak úgy hozzátenném. Mindegy, szóval a csaj totál úgy néz ki, mint a képzeletemben Anna, a főszereplő. Ráadásul úgy is hívják - segítettem ki.
- És akkor mi van, ő is egy kitalált lény, nem nagy cucc. - Vince keresztbe tett kézzel nekidől a pad támlájának.
- Ajj, nem érted, Ő Anna, és őt mindenki látja!
Vince szeme hatalmasra kerekedik, majd villámgyorsan felém fordul.
- Hogy micsoda? Az képtelenség! - rázza a fejét.
- Pedig nem az, aztán odajött hozzánk Xemerius, aki meg azt mondta, hogy óvakodjunk tőle. Lehet, hogy ez a két dolog összefügg - világosítom fel őket. Zoé összehúzott szemmel elkezdi rágni a körmeit, mint mindig, amikor nem ért valamit. Pár percig némán ülünk, majd Vince töri meg hirtelen a csendet:
- Ennek nyilván oka van. Biztos, hogy csak azért nem értjük, mert nem ismerjük az átkot.
Igen, nyilván. Azonban van valaki, aki biztos, hogy jobban ismeri nálunk. Az ötlettől hirtelen elvigyorodom, majd a többiek felé fordulok.
- Lehet. Azonban ismerek valakit, aki igen.
Mindketten értetlenül néznek rám - A hajléktalan! - világosítom fel őket, mire Zoé megüti a vállamat.
- Elment az eszed?! Nem beszélhetünk vele! Ráadásul azt se tudjuk, hogy hol van!
- Akkor a ma esti feladatunk az lesz, hogy marhára megtaláljuk, mielőtt még Vince a harmadik fázisba kerülne, és mielőtt még elutaznék.