Íme, hát, elérkezett. Tíz nap, és elvégzem a Bajcsy-Zsilinszky Endre Általános Iskolát. Amióta betettem ide a lábamat, azóta várok erre a pillanatra. Egyeseket ez elkeserít, a felnőttek például állandóan bombáznak a kérdésekkel, hogy „Az osztálytársaid hiányozni fognak?”, vagy „Nem lesz furcsa új közegbe kerülni?”, vagy éppen „Nem gondolod, hogy egy kicsit hálátlan vagy?”. De erre a válaszom csak egy hatalmas nagy nem. Az én életemben jönnek-mennek az emberek, egyszerűen képtelen vagyok „csak úgy” megbízni másokban, és ezt a családomnak köszönhetem. Ezért nem bírok hálás lenni, már bocsánat.
Éppen a padomnál ülök, és firkálgatok tollal a kezemre, mikor hirtelen Emese kezd el ordítozni a teremben:
- Hé, emberek! Már elseje van, mindjárt ballagunk! – biggyeszti le a száját, de sajnos túl erőltetettre sikeredett. Hát igen, rajtam kívül még akadnak páran, akik hasonlóan gondolnak a B-ZsE-re, mint én, de a társaságom többi tagja pont nem.
Mint minden iskolában, itt is klikkekre vannak osztva az osztályok: először is, vannak nálunk a kevésbé népszerűek. Öten gazdagítják, nem túl eszesek, állandóan játszanak, papírból hajtogatnak fegyvereket, majd azokkal lövöldöznek egymásra. Ilyenkor eljátsszák, hogy valami katonai terepen vannak, és elkezdenek az osztályterem kellős közepén kommandózni.
Aztán vannak a „túl-menő-vagyok-hogy-csak-úgy-bárkivel-beszélgessek” kaliberű személyek: Essem, Mr. Busta, meg mit tudom én milyen rapzenészek fanjai, mindenkit kiröhögnek és beszólnak nekik. Két lány – igazi libák – és két srác erősíti a tábort.
Valamint vannak a többiek, a népszerűek. Ez egy hat személyes társaság, legtöbben szeretnek olvasni és sorozatokat nézni. Mindig a legújabb divat szerint öltözködnek, menő rock vagy dubstap zenét hallgatnak, és éjjel-nappal a fiúkon lógnak.
Nos, a kérdés, én Fekete Daniella, aki visszahúzódó ribanc – mondják ezt mások, mert egyébként a két dolog tökre össze tud függni -, aki csak akkor szólal meg, ha nagyon muszáj, hova tartozik? Bevallom, egyikbe sem. El tudok lenni én egyedül is, csak egy könyvre vagy esetleg a telefonomra és a fülhallgatómra van szükségem, és voilà, volt Ella, nincs Ella.
Többnyire egyébként az utóbbi klikkel szoktam lenni, de azt is csak muszájból. Beültetett a tanár Kővári Hanna mellé, és azóta mindenki imád. Oké, ez így nem teljesen pontos. Hannával sosem voltam rosszban, igazából hasonlít is az érdeklődési körünk zenék, filmek, sorozatok és könyvek iránt, de valahogy sosem ereszkedett le az ő sajátos piedesztáljáról, amit az osztálytársaink emeltek neki, hogy jobban megismerhessük egymást. Ezzel én most itt nem bántani akarom, félreértés ne essék, hihetetlenül jó padtárs, plusz egy nagyon jó barátom, de ami tény, az tény: mindenki odavan érte a humora és az eltökéltsége miatt. Bár nem mintha ez nem lenne meg másban is, de ő sokkal hangosabb a többieknél, így hamarabb ráterelődik az emberek figyelme. Amint mellé ültem, és beszélgettünk, egyre oldottabb lett a kapcsolatunk, így volt már például, hogy egy egész órát végigröhögtünk, ezáltal a többiek mindig figyeltek ránk. Így lettem Kővári Hanna jobbszárnya. Szó szerint.
- El sem tudom nélkületek képzelni a jövőmet – szipog előttem Fruzsi. Na persze. Egy év múlva a nevünket se fogja tudni. Hiába, ez az osztály úgy szar, ahogy van. Lehet, hogy alap járaton nem lenne rossz, de a folytonos hazudozások, titkolózások, sunyiságok miatt nem kovácsolódott össze az osztály, ami egy kicsit fáj.
Mindig is egy könyvbéli, fantasztikus osztályra vágytam.
De hát nem kaptam meg, ugyanis nem leányálom az élet. Viszont nem is bánom. Legalább nem kopik ki az élénk fantáziám. Az anyukám gyerekkoromban rengeteg mesét olvasott fel nekem, és sosem mutatott nekem hozzá képeket, így hagyta a képzeletemet kibontakoztatni, amiért iszonyatosan hálás vagyok neki. Nagyon szeretem őt. Főleg a bizonyos utolsó nap óta, ami mindig november tizenötödik napjára esik. Életem legpocsékabb emléke köt ahhoz a dátumhoz. Senkinek sem kívánok hasonlót.
Páran helyeslően bólogatnak Fruzsi megnyilvánulásán, de én csak a szememet forgatom.
- Ezt most komolyan gondolja? – fordulok Hanna felé.
- Persze, miért, te nem? – kérdezi, miközben a homloka közepéig felhúzza a szemöldökét. Nem értem, hogy lehetek ilyen unalmas, mindenkivel egyetértő emberekkel körülvéve?
- Hát, nem – nézek rá értetlenül, mire ő csettint egyet a nyelvével, jelezve, hogy már unalmasnak tartja az antiszoc személyiségemet, mind mindig – Hékás, álljon meg a menet. Te itt nekem ne csettintgessél a nyelveddel, mert ez most nem kapcsolódott az antiszociális énem rendszeres megnyilvánulásaihoz. - Legalábbis nem teljesen - Én csak azt mondom, hogy szerintem egyszer minden véget ér, akár tetszik, akár nem, és az ember nem képes minden egyes emléket az élet minden pillanatában az eszében tartani, ezáltal könnyen felejtünk, és pár év múlva a jelenleg minket körülvevő emberek arcát akaratunk ellenére is elfelejtünk. A jövő egy hatalmas nagy kérdőjel mindenki számára, az, hogy valaki a képzeletében nem tud megjelenni, az a kreativitás hiányának a következménye, és nem a borzalmas sorsé. Ha valaki valakit jó barátjának tart, akkor a későbbiekben így is, úgy is találkozni fognak, mert hát valószínűleg nem akarja megszakítani vele a kapcsolatot, és akkor szerepelnie kell annak az illetőnek a jövőjében. Fruzsi a nagy nyáladzások közepette arra utalt, hogy mindenkit imád, csak sajnos kötelezőszerűen el kell szakadnia tőlünk. Ami persze azért nem igaz, mert senki sem kényszeríti egyikre sem. Szóval most Fruzsi vagy hazudott, vagy nincsen fantáziája. Egyikre sem tippelnék szívesen, főleg nem akarok vádaskodni előítéletek nélkül. A szó szoros értelmében, én erre értettem a kijelentésemet - válaszolom. Hanna értetlenül néz rám.
- Miért is barátkozom veled? – teszi fel a kérdést, de látom a szája sarkában, hogy igyekszik elnyomni az előtörő mosolyát.
Mögöttem Attila röhögésben tör ki – Na, látod, ezért imádlak annyira, Ella. Mindig mindenkinek megmondod a magadét. – Felemeli a karját, mire én mosolyogva beleütök a tenyerébe. Atti egy baromi vicces és aranyos személyiségű ember, de csak velem. Ő az egyik bunkó Mr. Busta fan a négyből. Barna haját felnyalva hordja, szeme tengerkék, a mosolyától meg az ember lába akarata ellenére is megremeg. Régen az enyém is. Nagyon tetszett nekem Attila, mindig vonzónak találtam a lázadó személyiségét, de amikor hatodikban mindenki szeme láttára megalázott, egyik pillanatról a másikra kijózanodtam belőle. Állítólag – legalábbis azt csiripelik a pletykás madarak, hogy – már megbánta, amit akkor a fejemhez vágott. De ezt még mindig nem merte a képembe mondani.
Azóta nekem már más tetszik. Dávidnak hívják, de ezt is csak onnan tudom, hogy az a csaj, aki lohol utána, állandóan a nevét kántálja, miközben ölelgetik egymást. Eskü, mint valami rossz pornóban. Csak itt semmi durva nem történik. Legalábbis nyilvánosan. A lány nagyon hasonlít valakire, de egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy kire: hosszú, barna haja van, és egy szőke melírcsík éktelenkedik a frufru részénél. A fiúnak gyönyörű smaragdzöld szeme, és szintén barna, azonban göndör haja van. Talán egy évvel lehet idősebb nálam. Személyesen nem ismerem, csak a buszon szoktam néha látni hazafele menet. Mindig korábban száll fel nálam, így nem tudom, hogy melyik suliból szokott hazafelé jönni. Bár, azt tudom, hogy Kiskunhalason lakik, mert állandóan a végállomáson száll le velem együtt. Egy ideig közösen sétálunk, majd nekem egy kis idő múltán le kell fordulnom jobbra, ő meg megy tovább egyenesen.
Délután, mikor megszólal a csengő, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Hihetetlenül lassan telt ez a nap, már azt hittem, hogy sosem mehetünk haza. Így is már fáj a fejem a sok hülye hőmérséklet ingadozástól. Nem hiszem el, június elseje van, tombolnia kéne a nyárnak, én meg bőrkabátban, esernyővel a kezemben ülök némán a buszon. Kint szakad az eső, a párától már szinte mindenkinek begöndörödött a haja, aki velem utazik, de Dávid még így is hihetetlenül jól néz ki, mikor meglátom, hogy hátul áll egyedül. Istenem, úgy odamennék hozzá beszélgetni! Hülyének is nézne. Nagyot sóhajtok, majd figyelmesen nézem tovább az utat az ablakon át.
Kivételesen nem a végállomáson szállok le a buszról, mert még be kell mennem a kiskunhalasi Tesco mosdójába, valamint a mellette lévő Deichmann-ba valami nyáriasabb cipőért. Hiába zuhog az eső, pár hét, és jön a forróság, én meg tizedikén, a ballagás után közvetlenül utazom föl az apukámhoz Pestre, ott meg tuti, hogy nem fogok merni egyedül csak úgy vásárolgatni, apa meg nem lesz hajlandó velem eljönni.
Mikor belépek az épületbe, rögtön elszégyellem magamat a külsőm miatt. Biztos, hogy borzalmas látványt nyújthatok. A kezemben fogtam az esernyőt, de még véletlenül sem akartam volna kinyitni, ugyanis imádok elázni. Ez amolyan rögeszmém. Csak az a baj vele, hogy begöndörödik a már amúgy is hullámos hajam, amit aztán lehetetlen egyhamar kifésülni, valamint az aznapi sminkem egyharmada lefolyik.
Odasétálok a pultoshoz, aki egy kicsit furcsán méregetni kezd.
- Segíthetek?
- Hát, öm, letehetem esetleg valahova a táskámat, meg az esernyőmet? Véletlenül sem szeretném eláztatni a cipőket a cuccaim miatt - kérem meg, mire ő barátságosan mosolyogva megfogja a cuccaimat, majd a pult mögé rakja őket. Addig én elmegyek saru szandált nézni.
Hamar találok egyet, ami az ízlésemnek megfelel, és az ára is korrekt: egy sötét, már majdnem fekete bőrszandál, amin a lábujjam elejétől egészen a bokámig pántok ékesednek. Gyorsan elmegyek kifizetni, felveszem a cuccaimat, majd kijövök a boltból. Mikor kilépek az ajtón megdöbbenve látom, hogy már elállt az eső, és kezdett sötétedni. Basszus, anyu biztos ezerszer hívott már... Igazam is volt. Telefonon próbálom elérni otthon anyát, hogy megnyugtassam, még élek, de meglepetésemre nem veszi fel.
Mi a franc?
Ilyen még sosem volt. Elsétálok a buszmegállóba, előveszem a bérletemet, majd pár perc múlva, mikor a busz megérkezik, felszállok a járatra. Rajtam, és a sofőrön kívül egy lélek sincsen a járművön. Bár nem meglepő, ugyanis Kiskunhalason nincs élet este fél hét után. Már negyed nyolc van, mikor elkezdek sétálni a házunk felé. Nem szeretek ilyenkor kint lenni. Nem azért, merthogy félek a sötéttől, vagy ilyenek, csak egyszerűen zavar, hogy senki sincs az utcán: se kocsi, se ember. Akaratom ellenére sem érzem ilyenkor biztonságban magamat. A hirtelen jött hangulatingadozásom miatt felnézek az égre, és egy hatalmasat sóhajtotok. Fönn egy felhő sem látható, csak a gyönyörű szép telihold, ami ma elég különlegesen világít, ugyanis vörös.
A gondolataimba merülve sétálok a járdán, amikor hirtelen rám nyílik egy kocsiajtót. Már a földön fekszem, mikor felfogom, hogy mi történt.
- Úristen, ne haragudj! - ragadja meg hirtelen a figyelmetlen, szemét alak a karomat, és felránt a talajról. A karomba nyilalló fájdalomtól felszisszenek.
- Istenem, annyira sajnálom, én... Én… Jobban kellett volna figyelnem, basszus! - Hát, ja... Erre most mit mondjak? - Nem esett bajod? - hirtelen maga elé fordít, és egy smaragdzöld szempárral találom szembe magamat. Rohadt élet, ez Dávid! Elég rémült fejet vághatok, ugyanis a fiú rögtön elenged.
- Úristen, már megint, ne haragudj, öö, jobb, ha megyek, remélem, nincs semmi bajod. Hogy hívnak? Persze, ha nem tolakodó feltenni ezt a kérdést. Nem muszáj rá válaszolnod. - Istenem, de édes! Gyönyörű szemeivel kíváncsian fürkész a válaszomra várva.
- Daniella - Csak ennyit tudok kinyögni zavaromban. Így is csoda, hogy nem vagyok totál vörös. Biztos, a sokkolt állapot miatt.
- Valahonnan ismerős vagy, nem egy buszon szoktunk utazni? - kérdezi. Istenem, emlékszik rám!
- Nem tudom, lehet... - Próbálok közönyös lenni, és nem mániákusnak tűnni, aki minden nap őt figyeli. Pedig valójában az vagyok, a francba is.
- Igen, már emlékszem, biztosan! - Rám villant egy mosolyt, amitől megremeg egy pillanatra a lábam - Na jó, én megyek, még egyszer, ne haragudj, amiért rád nyitottam az ajtót, remélem, nincs semmi bajod... Holnap akkor találkozunk a buszon! - mosolyog, majd integetve távozik.
Mi. A. Jó. Isten. Volt. Ez. Dáviddal beszélgettem. El sem hiszem! Pontosabban ő beszélt, én csak bambán, sokkos állapotban álltam előtte. Buta vigyorral az arcomon indulok újra útnak. Nem értem, miért jár busszal iskolába, ha van egy saját kocsija?
Már közel járok a házhoz, amikor egy rémült hangot hallok a közelben:
- Segítség, kérem, segítsenek!
Hirtelen elfog a páni félelem, hogy biztos, tőrbe akarnak csalni, de amikor másodjára is meghallom a rémülettel teli hangot, úgy döntök, megkeresem a személyt, akihez tartozik. Mi van, ha tényleg bajban van? Már teljesen besötétedett az ég. Mikor öt perc múlva még mindig nem találom meg kiáltozás forrását, és arra az elhatározásra jutok, hogy visszafordulok, hirtelen előugrik egy sötét, kétségbeesett alak az egyik bokor mögül.
- Kérem, kérem, segítsen! - könyörög, majd megragadja mindkét kezemet, és elkezdi csavargatni. Hirtelen látok valamit felvillanni a szemében. A látványtól megrémülök, a férfi pedig ledermed. Hirtelen éles fájdalom nyilall a fejembe, mintha jó erősen fejbe vertek volna.
- Azonnal eresszen el! - üvöltöm, majd elkezdem ráncigálni a kezemet. A férfi még mindig dermedten, a semmibe révedve áll, majd hirtelen összeroskad előttem, a mélybe rántva magával.
- Segítség, kérem! - kiáltom már én is. A fejfájásom már kezd elmúlni, azonban szédülés, és enyhe hányinger veszi át a helyét. A férfi elenged, majd zihálva megszólal:
- Köszönöm... Már nem is tudom, milyen régóta szeretnék megszabadulni ettől, Istenem, köszönöm! - mondja, majd őrületes zokogásban tör ki. Az alkalmat megragadva futásnak eredek a házunk felé. Párszor megbotlok, a szédülés miatt alig látok.
Már úgy érzem, hogy egy óra telhetett el azóta, hogy elkezdtem futni, mikor a szobámban rádőlök az ágyamra. Ránézek az órámra. 19: 52. Csak?! A térdemet átkarolva ülök, miközben potyognak a könnyeim. Mégis mi a franc volt ez? Egy őrült alak meg akart erőszakolni. Vagy mégsem? Már rendesen gondolkodni sem tudok, annyira rosszul érzem magamat. Hirtelen bedugul a fülem, és a saját szapora lélegzetvételemet hallva elnyom az álom.