- Biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezi Zoé félénken, miközben az utcákat róva keressük a hajléktalant. Anyut időközben felhívtam, hogy Zoénál maradok még egy kicsit filmezni, mert az ő szülei elutaztak. Ez mondjuk részben igaz is, ugyanis tényleg nincsenek otthon a szülei. Gyűlölök anyunak hazudni, de ha azt mondtam volna, hogy "Helló, éppen egy hajléktalant keresek, hogy megszabadítson egy átoktól", akkor tuti, hogy diliházba dugott volna.
- Nincs más megoldás, Zoé, muszáj beszélnünk vele - feleli Vince, de látom az arcán, hogy neki sincsen túl sok kedve a dologhoz. Zoéval mindketten attól félünk, hogy megint bántani fog minket. Vince meg fogalmam sincs, hogy mitől. Bár elég kicsi az esélye annak, hogy megerőszakoljon minket, ugyanis akkor sem bántott, csak megszorította a kezemet. Vagy az bántalmazásnak számít? Na, mindegy, de legalább hárman vagyunk.
Csendben sétálgatunk, míg el nem érünk ahhoz az utcához, ahol én találkoztam vele.
- Nézzétek! Ott - mutatok az utca irányába - Látjátok ott azt a bokrot? Na, onnan ugrott elő. - Mindannyian a bokorhoz sétálunk, és jó alaposan megvizslatjuk, mintha valami nyomot keresnénk rajta. Hirtelen elárasztanak az emlékek. A sötétség, a kétségbeesett, segítségért esedező hang, a pánik, ami elfogott, mikor megragadta a kezemet... Vince szétnéz még az ágak között is, majd felém fordul:
- Arra mi van? - mutat az utca végére.
Már kezd beesteledni, és lehűlni a levegő. Keresztbe teszem a karomat, hátha akkor egy kicsit melegíteni tudom magamat.
- Az út egy idő után homokká válik, és egy erdőben kötünk ki, miért? - kérdem. Zoéra nézek, aki éppen a telefonját kezdi el nyomkodni.
- Lehet, hogy ott valószínűbb, hogy megtaláljuk. Menjünk! - Hatalmas léptekkel siet az erdő felé. Mi Zoéval pár méterre akaratunk ellenére is lemaradunk tőle. Bekapcsolta a zseblámpa üzemmódot a mobilján, így a lábunk felé irányítva megvilágítja nekünk az utat. Hirtelen megrántja a vállamat, és hátrébb húz, így még inkább eltávolodunk Vincétől.
- Figyelj... Oké, hogy társak vagytok, meg minden, de csak egy napja ismerjük. Meg lehet benne bízni? - pillant fel rám összehúzott szemekkel a legjobb barátnőm. Pár másodpercig nézem a fiú távolodó alakját. Közben végigfuttatom az agyamban a hallottakat. Meg lehet benne bízni? - teszem fel magamnak ismét a kérdést. Végül is, nem adott az ellenkezőjére okot. Közös a célunk, ráadásul eddig mindenben a segítségünkre volt. Lehet, hogy még nem ismerjük annyira, de én úgy érzem, hogy a későbbiekben ez mindenképpen meg fog változni, és kifejezettem jóba leszünk.
Zoé felé fordulok, majd megrántom a vállamat.
- Szerintem igen. Én bírom.
- Én is bírom, de gondolj egy kicsit bele: egy napja ismerjük, és itt sétálgat velünk a sötétben, plusz nemsokára az erdőben is. - Megtorpan mellettem, majd ijedten rám néz - Mi van, ha baltás gyilkos?
Felnevetek - Megsérült a karja, szerintem nem bír felemelni rendesen egy baltát.
- Sose kérdőjelezd meg a gyilkosok képességeit! - mutat rám fenyegetően az ujjával, mire megint elnevetem magamat, és belekarolok a kezébe. Így sétálunk tovább az erdő felé, miközben Vince fényévekkel előrébb jár tőlünk.
- Xemi? - suttogom a sötétbe. Zoé kérdő pillantást lövell felém. Nem törődve vele ismét megszólalok - Xemerius?
- Itt vagyok. - A szellem rászáll a legjobb barátnőm vállára. Magamban elnyomok egy mosolyt. Milyen fura már, hogy ő ezt nem érzi! - De ha még egyszer Xeminek hívsz, akkor nem segítek többé.
- Oké, Xemi - mosolygok, mire ő idegesen fújtatni kezd.
- Hékás! Akkor legalább kapok egy macskát?
- Nem - rázom a fejemet értetlenül - De Zoénak van, majd meglátogatjuk. - A vízköpő arca egyből felderül.
- Miben segíthetek? - ásít egy nagyot, majd felmászik a lány fejére.
- Megkeresnéd nekünk kérlek a hajléktalant? Szerintünk itt van valahol a közelben.
- Miért kerestek egy hajléktalant? - ráncolja a pici szemöldökét Xemi.
- Tőle kaptam el az átkot - felelem.
- Jaaj! Úgy beszélsz róla, mintha valami rossz nátha lenne - löki meg a vállamat Zoé, mire halkan felkuncogok.
- Jól van. Nemsokára visszajövök. - Amilyen gyorsasággal jött, olyan sebességgel tűnt is el.
- Figyelj... - szólal meg egy idő után a lány - Ez a zseniális ötlet nem juthatott volna eszedbe öt szúnyogcsípés beszerzése előtt? - vakarózik idegesen.
- Milyen zseniális ötlet? - néz rám kíváncsian Vince. Nem is vettem észre, hogy bevárt minket. Hárman egymás mellett sétálva folytatjuk utunkat az erdő felé.
- Xemerius megkeresi nekünk a csávót.
Vince bólint, majd némán sétálunk tovább. Mikor az erdőbe érünk, nem lehet mást hallani, csak a tücskök ciripelését és az ágak recsegését a talpunk alatt. Kislány korom óta nem voltam itt. Régen a nővéreimmel gyakran jártunk ide, mindenféle leveleket és virágokat gyűjtöttünk, hogy aztán lepréselhessük őket. Elszorul a szívem a nővéreim gondolatára.
Három éve történt, azon a bizonyos napon. Hideg volt aznap, tekintve, hogy november közepén jártunk. Még akkor Kiskunhalasra jártam általános iskolába. Minden ugyan úgy indult, mint régen. Felkeltem, megreggeliztem, bebicikliztem a suliba, szorgalmasan tanultam és sokat hülyéskedtem a barátaimmal. A szüleim akkor már régóta el voltak válva. Míg mi hárman anyunál maradtunk, apu felköltözött Budapest mellé, egy kis városba lakni. Akkor már nem fájt a gondolat, hogy elváltak a szüleim. Beletörődtem. Közösen a tesóimmal átmentünk már a poklon. Velük jöttem ki a legjobban a világon. Össze voltunk nőve, szinte mindent együtt csináltunk. Nagyon szeretem a tesóimat, még ha esetleg vitatkozunk is.
De aznap minden megváltozott. Ebédelni készültem. Már csak én maradtam az osztályteremben. Szokásom volt megnézni evés előtt a telefonomat, hátha esetleg hívott valaki. De hát ugyan a szolgáltatón kívül ki hívna engem? Rápillantottam a kijelzőre. 16 nem fogadott hívásom, és két olvasatlan üzenetem volt. Nem értettem, hogy miért. Először az üzeneteket néztem meg. Az elsőt az anyukám küldte, ez állt benne:
Siess haza, hogy elbúcsúzhass a nővéreidtől.
- Hogy micsoda? - gondoltam egyből, látván az sms-t. Mi az, hogy elbúcsúzhassak tőlük? Megnyitottam a másik üzenetet is, ami meglepő módon az apámtól jött. Először féltem megnyitni, ugyanis már régóta nem tartom vele a kapcsolatot, de a kíváncsiságom győzött.
A nővéreid hozzám költöznek, 5-kor találkozunk. :)
Sírtam. Nem is, inkább keservesen zokogtam. Képtelen voltam felfogni a történteket, és hogy egy ilyen gusztustalan mondat után apu hogy képes mosolygós smiley-t küldeni. Összeroskadtam, alig kaptam levegőt.
Ezek után már nem volt étvágyam, így egyből hazarohantam. Ránéztem az órámra: 15:02-t írt. Alig két órám volt búcsúzkodni. Annyira hirtelen, és váratlan ez az egész. De hát mi történt? Miért költöznek el? Alig tíz perc múlva már haza is értem. Anyu csendben mosogatott, míg a lányok hangosan dobálták be a cuccaikat a bőröndökbe. Mielőtt még bármit is mondtam volna, anyához rohantam, és szorosan átöleltem. Neki lehet a legfájdalmasabb. Gyengéden ellökött magától, letörölt egy rakoncátlan könnycseppet, majd suttogva megszólalt: - Menj, segíts nekik.
Lassan bevánszorogtam az idősebbik nővéremhez, Bettihez. Gondoltam, ő majd logikus magyarázatot tud adni a történtekre. Megmondja, hogy mindez csak tévedés, és itt maradnak. Amint megpillantott, elkezdtek potyogni a könnyei. Az enyémek is végigfolytak már az arcomon. Kiabálni akartam. Üvölteni, toporzékolni, bömbölni, kidobálni a bőröndből a cuccokat, és a szemébe mondani, hogy már pedig nem mentek el, rossz döntés lenne. De ehelyett csak ennyit mondtam:
- Miért? - Betti csak a fejét rázta - Miért? - tettem már fel egy kicsit ingerültebben a kérdést. Nem nézett már a szemembe. A talajt pásztázva rázkódtak a vállai a sírástól. Ekkor szoros, védelmező karokat éreztem magamon. Hátulról Bianka megölelt. Lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy így maradjunk egy pár percig. Betti is csatlakozott hozzánk. Hárman lerogytunk a földre, és keservesen sírtunk. Egy kis idő múltán Bianka megszólalt:
- Nem szerettük volna elmondani, mert nem akartuk, hogy esetleg megsérülj. - Felpillantottam rá. A szemei vörösek voltak már a sírástól. Gúnyosan elnevettem magamat, lehámoztam magamról a védelmező karokat, felálltam, majd feléjük fordultam.
- Így sérültem a legjobban - néztem mélyen a szemükbe, majd fogtam magamat, és otthagytam őket. Bevonultam a szobámba, lefeküdtem az ágyra, majd a párnámba bőgtem. Pontban öt órakor tényleg itt volt értük apa. Fogta a bőröndöket, belökte a kocsiba a tesóimat, majd se szó, se beszéd, elmentek. Itt hagytak minket anyával.
Azóta sem találkoztam velük. Kéthetente általában fel szoktuk hívni egymást, udvariasan megkérdezzük a másiktól, hogy hogy van, majd meg is szakítjuk a vonalat. Anyu átíratott egy másik iskolába. Nem bírta már az ott lévő tanárok, szülők és diákok szánakozó pillantásait. Akkor én mit mondjak? Hiszen oda jártam. Így kerültem Balotaszállásra. Még mindig nem tudom pontosan, hogy miért kellett olyan messzire mennem, valamint hogy mi okból költöztek el a nővéreim, de igazából mindig is féltem megkérdezni anyától. Nem akartam feltépni a régi sebeket.
- Ti is hallottátok ezt? - kérdezi tőlünk suttogva Vince a környezetet pásztázva. Követjük a példáját, és mi is szétnézünk. Bár én személy szerint semmit sem hallottam. Lassan lépkedve ismét elindulunk. Hirtelen egy hatalmas nagy reccsenést hallok magam fölött. Felnézek, de abban a pillanatban már a földön is találom magamat. Egy ismeretlen alak a fa tetejéről rám ugrott. A hasamon fekszem, ő a hátamon ül. Nem látom, hogy ki lehet az, azt sem bírom beazonosítani, hogy fiú-e, vagy lány.
- Szállj le rólam, te állat! - visítom idegesen, mire az ismeretlen jókedvűen felkacag. Egy kis manóra emlékeztet a hangja. Lágy, amit szívesen hallgatna az ember, például szinkronhangként.
- Ella, mi történt? - rohan oda hozzám Zoé kétségbeesetten - Gyere, felsegítelek - tartja oda nekem a kezét.
- Köszi, de előtte leszednéd rólam ezt a seggfejet? - bökök a fejemmel a hátamon ülő ismeretlen felé. Zoé értetlenül megrázza a fejét.
- Tessék? Nincsen senki sem a hátadon. - Hát persze. Sejthettem volna, hogy ő is egy könyves karakter lesz - Várjál, szólok Vincének. - Azzal el is rohan. A hátamon elhelyezkedő új haverom ismételten felnevet.
- Szóval nem lát, mi? Te vagy az elátkozott, ugye? Yelena vagyok, örülök a szerencsének.
- Szerencse? Rám ugrottál! Most pedig szállj le rólam! - kiáltom idegesen. Valamilyen oknál fogva engedelmeskedik, majd a kezét felém nyújtva felhúz a földről. Fájdalmasan kapok a karomhoz.
- Na, nem akarod elárulni a nevedet? - Ránézek a lányra. Sötétzöld ruhája tele van ragasztva levelekkel, itt-ott, főleg a karján sárral kente be magát. Álcázás. Nem rossz.
- Daniella - felelem kicsit sem vidáman. A Méregtanban imádtam Yelenát, de jelen pillanatban egy kicsit sem szimpatizálok vele.
- Ella! - hallom a távolról Vince ziháló hangját. Mikor meglátom őt és Zoét futni, elindulok feléjük. Yelena továbbra sem akar elszakadni tőlem, jön ő is velem. Amikor ideérnek, a térdükre támaszkodva kapkodnak a levegőért.
- Ő... Kicsoda? - pillant fel a mellettem álló lányra Vince. Yelena szemei elkerekednek. Meglepetten fordul felém.
- Lát engem? Hát ez meg hogy lehet? Te vagy az elátkozott! - Idegesen beletúr a hajába. Vince halványan elmosolyodik, közben Zoé zavartan a földet rugdossa. Szegény... Még mindig olyan furcsa, hogy ő semmit sem lát.
- Én is el vagyok átkozva - magyarázza neki a fiú. Yelena a homlokát ráncolva felém pillant.
- Bízhatunk benne? - kérdezi Vincét méregetve. Te jó ég, mi ez a hirtelen jött barátságos viselkedés? A társam hangosan elneveti magát. Mielőtt még bármit beszólhatna neki gyorsan válaszolok Yelenának.
- Igen, bízhatunk. És benne is - mutatok Zoé felé, aki zavartam pillant fel rám - Ő a legjobb barátnőm, Zoé. Tud az átokról, azonban nem lát titeket.
- Üzenem neki, hogy üdvözlöm.
- Yelena üdvözöl - tolmácsolom a legjobb barátnőmnek a hallottakat. Zoé elmosolyodik, majd megszólal:
- Nem ismerlek, de úgy szintén.
- Szia, Yelena! - jelenik meg hirtelen Xemerius. Hogy tud egyik pillanatról a másikra feltűnni? Ez nagyon ijesztő!
- Xemerius! De jó téged újra látni! - A lány lepacsizik a démonnal. A vízköpő vigyorogva fordul felém.
- Daniella, megtaláltam, akit kerestek, gyertek, megmutatom az utat. - Mindannyian követjük a szellemet befelé az erdő közepére, a rengetegbe.
Végül a régi iskolánál kötöttünk ki. Még sok-sok évvel ezelőtt zárták be, és hagyták magára az épületet. Állítólag oda járt a mamám is suliba. Egyszer voltam csak itt életemben, emlékszem, hogy elképzeltem a mostani, rozoga, poros épületet frissen vakoltnak és festettnek. A kisdiákok fogócskáztak az udvaron, a tanár nénik meg egy-két kislánynak fonták be a hajukat, többek között a mamámnak is. Melegség járja át a szívemet, mikor megpillantom az iskola bejáratát.
- Ennél otthonosabb, szívélyesebb helyet még én sem tudtam volna elképzelni - szólalok meg én először. Mosolyogva húzom végig a kezemet az egyik padon, ami azóta is itt áll épségben. Valahol a közelben tűz ropogását hallom, így azonnal felkapom a fejemet, és a hang irányába fordulok. De ezzel nem vagyok egyedül. Zoé elindul az iskola bejárata felé. Lassan, óvatosan löki be az ajtót, ami nyikorogva kitárul előtte. Félénken belép az iskolába. Igazából nem is csodálkozom a viselkedéséért. Vincével követjük a példáját. Nem tévedtünk, tényleg idebent ropogott a tűz. A hangok miatt a hajléktalan azonnal felkapja a fejét, és riadtan pillant fel ránk. Tekintete hármunk között ingadozik. Ha csak tudná, hogy valójában négyen vagyunk... Kissé megilletődve nézünk össze Zoéval. Egyikünk sem tudja pontosan, hogy mit is mondjunk neki. Te jó ég, de hülye vagyok! Komolyan bejöttem az erdő közepére egy hajléktalanhoz? Ráadásul a barátaimat is belerángattam? Megőrültem!
Végül Vince tesz egy bátor lépést a hajléktalan felé, aki riadtan mászik hátrébb a fiú közeledésétől.
- Jó estét! - köszörüli meg a torkát - Elnézést a zavarásért, igazából nem bántani akarjuk, esetlegesen kirabolni sem, hanem csak feltenni egy-két kérdést. - A hajléktalan tetőtől talpig végigmér minket. A tekintete megállapodik rajtam. A szeme elkerekedik, ijedten kap a szája elé a kezével. Hosszú, ősz szakálla van, arca ráncos, teste görnyedt, de nem is igazán a kora miatt, hanem inkább azért, mintha egész életében valami erős, kemény fizikai munkát végzett volna. Kíváncsi vagyok, hogy mi miatt került erre a sorsra.
- Te... Te vagy az a lány! - mutat felém a remegő kezével, mire én hangosan nyelek egyet. Megijeszt. Nem is a kinézete miatt, hanem inkább azért, mert félek, hogy megint ugyan úgy meg fogja szorítani a csuklóimat - Kérlek... Kérlek, ne haragudj rám! Meg kellett szabadulnom tőle, én... Én nem bántani akartalak, csak szimplán segítségre volt szükségem, nem tudtam, hogy ez lesz a vége... Én... - Félbeszakítottam.
- Oké, rendben - legyintettem a kezemmel - Kérem, árulja el nekünk, hogy szállt önre Perigma átka? Van rá esetleg egy másik lehetőség, hogy megszabadulhassunk tőle? Kérem, áruljon el nekünk mindent! Rettenetesen tudatlanok vagyunk, Ön az utolsó lehetőségünk! - esedezek neki. Pár másodpercig némán pásztázza a padlót a tekintetével. Végül sóhajt egy nagyot, egy újabb papírköteget dob a tűzre, ami hirtelen lángra lobban. Beletörli a piszkos kezét a nadrágjába. Szerintem szimplán csak a stressztől. Nekidől a falnak, belenéz a szemembe, majd megszólal:
- Tizenhárom éves koromban történt...
Zoé felé fordulok, majd megrántom a vállamat.
- Szerintem igen. Én bírom.
- Én is bírom, de gondolj egy kicsit bele: egy napja ismerjük, és itt sétálgat velünk a sötétben, plusz nemsokára az erdőben is. - Megtorpan mellettem, majd ijedten rám néz - Mi van, ha baltás gyilkos?
Felnevetek - Megsérült a karja, szerintem nem bír felemelni rendesen egy baltát.
- Sose kérdőjelezd meg a gyilkosok képességeit! - mutat rám fenyegetően az ujjával, mire megint elnevetem magamat, és belekarolok a kezébe. Így sétálunk tovább az erdő felé, miközben Vince fényévekkel előrébb jár tőlünk.
- Xemi? - suttogom a sötétbe. Zoé kérdő pillantást lövell felém. Nem törődve vele ismét megszólalok - Xemerius?
- Itt vagyok. - A szellem rászáll a legjobb barátnőm vállára. Magamban elnyomok egy mosolyt. Milyen fura már, hogy ő ezt nem érzi! - De ha még egyszer Xeminek hívsz, akkor nem segítek többé.
- Oké, Xemi - mosolygok, mire ő idegesen fújtatni kezd.
- Hékás! Akkor legalább kapok egy macskát?
- Nem - rázom a fejemet értetlenül - De Zoénak van, majd meglátogatjuk. - A vízköpő arca egyből felderül.
- Miben segíthetek? - ásít egy nagyot, majd felmászik a lány fejére.
- Megkeresnéd nekünk kérlek a hajléktalant? Szerintünk itt van valahol a közelben.
- Miért kerestek egy hajléktalant? - ráncolja a pici szemöldökét Xemi.
- Tőle kaptam el az átkot - felelem.
- Jaaj! Úgy beszélsz róla, mintha valami rossz nátha lenne - löki meg a vállamat Zoé, mire halkan felkuncogok.
- Jól van. Nemsokára visszajövök. - Amilyen gyorsasággal jött, olyan sebességgel tűnt is el.
- Figyelj... - szólal meg egy idő után a lány - Ez a zseniális ötlet nem juthatott volna eszedbe öt szúnyogcsípés beszerzése előtt? - vakarózik idegesen.
- Milyen zseniális ötlet? - néz rám kíváncsian Vince. Nem is vettem észre, hogy bevárt minket. Hárman egymás mellett sétálva folytatjuk utunkat az erdő felé.
- Xemerius megkeresi nekünk a csávót.
Vince bólint, majd némán sétálunk tovább. Mikor az erdőbe érünk, nem lehet mást hallani, csak a tücskök ciripelését és az ágak recsegését a talpunk alatt. Kislány korom óta nem voltam itt. Régen a nővéreimmel gyakran jártunk ide, mindenféle leveleket és virágokat gyűjtöttünk, hogy aztán lepréselhessük őket. Elszorul a szívem a nővéreim gondolatára.
Három éve történt, azon a bizonyos napon. Hideg volt aznap, tekintve, hogy november közepén jártunk. Még akkor Kiskunhalasra jártam általános iskolába. Minden ugyan úgy indult, mint régen. Felkeltem, megreggeliztem, bebicikliztem a suliba, szorgalmasan tanultam és sokat hülyéskedtem a barátaimmal. A szüleim akkor már régóta el voltak válva. Míg mi hárman anyunál maradtunk, apu felköltözött Budapest mellé, egy kis városba lakni. Akkor már nem fájt a gondolat, hogy elváltak a szüleim. Beletörődtem. Közösen a tesóimmal átmentünk már a poklon. Velük jöttem ki a legjobban a világon. Össze voltunk nőve, szinte mindent együtt csináltunk. Nagyon szeretem a tesóimat, még ha esetleg vitatkozunk is.
De aznap minden megváltozott. Ebédelni készültem. Már csak én maradtam az osztályteremben. Szokásom volt megnézni evés előtt a telefonomat, hátha esetleg hívott valaki. De hát ugyan a szolgáltatón kívül ki hívna engem? Rápillantottam a kijelzőre. 16 nem fogadott hívásom, és két olvasatlan üzenetem volt. Nem értettem, hogy miért. Először az üzeneteket néztem meg. Az elsőt az anyukám küldte, ez állt benne:
Siess haza, hogy elbúcsúzhass a nővéreidtől.
- Hogy micsoda? - gondoltam egyből, látván az sms-t. Mi az, hogy elbúcsúzhassak tőlük? Megnyitottam a másik üzenetet is, ami meglepő módon az apámtól jött. Először féltem megnyitni, ugyanis már régóta nem tartom vele a kapcsolatot, de a kíváncsiságom győzött.
A nővéreid hozzám költöznek, 5-kor találkozunk. :)
Sírtam. Nem is, inkább keservesen zokogtam. Képtelen voltam felfogni a történteket, és hogy egy ilyen gusztustalan mondat után apu hogy képes mosolygós smiley-t küldeni. Összeroskadtam, alig kaptam levegőt.
Ezek után már nem volt étvágyam, így egyből hazarohantam. Ránéztem az órámra: 15:02-t írt. Alig két órám volt búcsúzkodni. Annyira hirtelen, és váratlan ez az egész. De hát mi történt? Miért költöznek el? Alig tíz perc múlva már haza is értem. Anyu csendben mosogatott, míg a lányok hangosan dobálták be a cuccaikat a bőröndökbe. Mielőtt még bármit is mondtam volna, anyához rohantam, és szorosan átöleltem. Neki lehet a legfájdalmasabb. Gyengéden ellökött magától, letörölt egy rakoncátlan könnycseppet, majd suttogva megszólalt: - Menj, segíts nekik.
Lassan bevánszorogtam az idősebbik nővéremhez, Bettihez. Gondoltam, ő majd logikus magyarázatot tud adni a történtekre. Megmondja, hogy mindez csak tévedés, és itt maradnak. Amint megpillantott, elkezdtek potyogni a könnyei. Az enyémek is végigfolytak már az arcomon. Kiabálni akartam. Üvölteni, toporzékolni, bömbölni, kidobálni a bőröndből a cuccokat, és a szemébe mondani, hogy már pedig nem mentek el, rossz döntés lenne. De ehelyett csak ennyit mondtam:
- Miért? - Betti csak a fejét rázta - Miért? - tettem már fel egy kicsit ingerültebben a kérdést. Nem nézett már a szemembe. A talajt pásztázva rázkódtak a vállai a sírástól. Ekkor szoros, védelmező karokat éreztem magamon. Hátulról Bianka megölelt. Lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy így maradjunk egy pár percig. Betti is csatlakozott hozzánk. Hárman lerogytunk a földre, és keservesen sírtunk. Egy kis idő múltán Bianka megszólalt:
- Nem szerettük volna elmondani, mert nem akartuk, hogy esetleg megsérülj. - Felpillantottam rá. A szemei vörösek voltak már a sírástól. Gúnyosan elnevettem magamat, lehámoztam magamról a védelmező karokat, felálltam, majd feléjük fordultam.
- Így sérültem a legjobban - néztem mélyen a szemükbe, majd fogtam magamat, és otthagytam őket. Bevonultam a szobámba, lefeküdtem az ágyra, majd a párnámba bőgtem. Pontban öt órakor tényleg itt volt értük apa. Fogta a bőröndöket, belökte a kocsiba a tesóimat, majd se szó, se beszéd, elmentek. Itt hagytak minket anyával.
Azóta sem találkoztam velük. Kéthetente általában fel szoktuk hívni egymást, udvariasan megkérdezzük a másiktól, hogy hogy van, majd meg is szakítjuk a vonalat. Anyu átíratott egy másik iskolába. Nem bírta már az ott lévő tanárok, szülők és diákok szánakozó pillantásait. Akkor én mit mondjak? Hiszen oda jártam. Így kerültem Balotaszállásra. Még mindig nem tudom pontosan, hogy miért kellett olyan messzire mennem, valamint hogy mi okból költöztek el a nővéreim, de igazából mindig is féltem megkérdezni anyától. Nem akartam feltépni a régi sebeket.
- Ti is hallottátok ezt? - kérdezi tőlünk suttogva Vince a környezetet pásztázva. Követjük a példáját, és mi is szétnézünk. Bár én személy szerint semmit sem hallottam. Lassan lépkedve ismét elindulunk. Hirtelen egy hatalmas nagy reccsenést hallok magam fölött. Felnézek, de abban a pillanatban már a földön is találom magamat. Egy ismeretlen alak a fa tetejéről rám ugrott. A hasamon fekszem, ő a hátamon ül. Nem látom, hogy ki lehet az, azt sem bírom beazonosítani, hogy fiú-e, vagy lány.
- Szállj le rólam, te állat! - visítom idegesen, mire az ismeretlen jókedvűen felkacag. Egy kis manóra emlékeztet a hangja. Lágy, amit szívesen hallgatna az ember, például szinkronhangként.
- Ella, mi történt? - rohan oda hozzám Zoé kétségbeesetten - Gyere, felsegítelek - tartja oda nekem a kezét.
- Köszi, de előtte leszednéd rólam ezt a seggfejet? - bökök a fejemmel a hátamon ülő ismeretlen felé. Zoé értetlenül megrázza a fejét.
- Tessék? Nincsen senki sem a hátadon. - Hát persze. Sejthettem volna, hogy ő is egy könyves karakter lesz - Várjál, szólok Vincének. - Azzal el is rohan. A hátamon elhelyezkedő új haverom ismételten felnevet.
- Szóval nem lát, mi? Te vagy az elátkozott, ugye? Yelena vagyok, örülök a szerencsének.
- Szerencse? Rám ugrottál! Most pedig szállj le rólam! - kiáltom idegesen. Valamilyen oknál fogva engedelmeskedik, majd a kezét felém nyújtva felhúz a földről. Fájdalmasan kapok a karomhoz.
- Na, nem akarod elárulni a nevedet? - Ránézek a lányra. Sötétzöld ruhája tele van ragasztva levelekkel, itt-ott, főleg a karján sárral kente be magát. Álcázás. Nem rossz.
- Daniella - felelem kicsit sem vidáman. A Méregtanban imádtam Yelenát, de jelen pillanatban egy kicsit sem szimpatizálok vele.
- Ella! - hallom a távolról Vince ziháló hangját. Mikor meglátom őt és Zoét futni, elindulok feléjük. Yelena továbbra sem akar elszakadni tőlem, jön ő is velem. Amikor ideérnek, a térdükre támaszkodva kapkodnak a levegőért.
- Ő... Kicsoda? - pillant fel a mellettem álló lányra Vince. Yelena szemei elkerekednek. Meglepetten fordul felém.
- Lát engem? Hát ez meg hogy lehet? Te vagy az elátkozott! - Idegesen beletúr a hajába. Vince halványan elmosolyodik, közben Zoé zavartan a földet rugdossa. Szegény... Még mindig olyan furcsa, hogy ő semmit sem lát.
- Én is el vagyok átkozva - magyarázza neki a fiú. Yelena a homlokát ráncolva felém pillant.
- Bízhatunk benne? - kérdezi Vincét méregetve. Te jó ég, mi ez a hirtelen jött barátságos viselkedés? A társam hangosan elneveti magát. Mielőtt még bármit beszólhatna neki gyorsan válaszolok Yelenának.
- Igen, bízhatunk. És benne is - mutatok Zoé felé, aki zavartam pillant fel rám - Ő a legjobb barátnőm, Zoé. Tud az átokról, azonban nem lát titeket.
- Üzenem neki, hogy üdvözlöm.
- Yelena üdvözöl - tolmácsolom a legjobb barátnőmnek a hallottakat. Zoé elmosolyodik, majd megszólal:
- Nem ismerlek, de úgy szintén.
- Szia, Yelena! - jelenik meg hirtelen Xemerius. Hogy tud egyik pillanatról a másikra feltűnni? Ez nagyon ijesztő!
- Xemerius! De jó téged újra látni! - A lány lepacsizik a démonnal. A vízköpő vigyorogva fordul felém.
- Daniella, megtaláltam, akit kerestek, gyertek, megmutatom az utat. - Mindannyian követjük a szellemet befelé az erdő közepére, a rengetegbe.
Végül a régi iskolánál kötöttünk ki. Még sok-sok évvel ezelőtt zárták be, és hagyták magára az épületet. Állítólag oda járt a mamám is suliba. Egyszer voltam csak itt életemben, emlékszem, hogy elképzeltem a mostani, rozoga, poros épületet frissen vakoltnak és festettnek. A kisdiákok fogócskáztak az udvaron, a tanár nénik meg egy-két kislánynak fonták be a hajukat, többek között a mamámnak is. Melegség járja át a szívemet, mikor megpillantom az iskola bejáratát.
- Ennél otthonosabb, szívélyesebb helyet még én sem tudtam volna elképzelni - szólalok meg én először. Mosolyogva húzom végig a kezemet az egyik padon, ami azóta is itt áll épségben. Valahol a közelben tűz ropogását hallom, így azonnal felkapom a fejemet, és a hang irányába fordulok. De ezzel nem vagyok egyedül. Zoé elindul az iskola bejárata felé. Lassan, óvatosan löki be az ajtót, ami nyikorogva kitárul előtte. Félénken belép az iskolába. Igazából nem is csodálkozom a viselkedéséért. Vincével követjük a példáját. Nem tévedtünk, tényleg idebent ropogott a tűz. A hangok miatt a hajléktalan azonnal felkapja a fejét, és riadtan pillant fel ránk. Tekintete hármunk között ingadozik. Ha csak tudná, hogy valójában négyen vagyunk... Kissé megilletődve nézünk össze Zoéval. Egyikünk sem tudja pontosan, hogy mit is mondjunk neki. Te jó ég, de hülye vagyok! Komolyan bejöttem az erdő közepére egy hajléktalanhoz? Ráadásul a barátaimat is belerángattam? Megőrültem!
Végül Vince tesz egy bátor lépést a hajléktalan felé, aki riadtan mászik hátrébb a fiú közeledésétől.
- Jó estét! - köszörüli meg a torkát - Elnézést a zavarásért, igazából nem bántani akarjuk, esetlegesen kirabolni sem, hanem csak feltenni egy-két kérdést. - A hajléktalan tetőtől talpig végigmér minket. A tekintete megállapodik rajtam. A szeme elkerekedik, ijedten kap a szája elé a kezével. Hosszú, ősz szakálla van, arca ráncos, teste görnyedt, de nem is igazán a kora miatt, hanem inkább azért, mintha egész életében valami erős, kemény fizikai munkát végzett volna. Kíváncsi vagyok, hogy mi miatt került erre a sorsra.
- Te... Te vagy az a lány! - mutat felém a remegő kezével, mire én hangosan nyelek egyet. Megijeszt. Nem is a kinézete miatt, hanem inkább azért, mert félek, hogy megint ugyan úgy meg fogja szorítani a csuklóimat - Kérlek... Kérlek, ne haragudj rám! Meg kellett szabadulnom tőle, én... Én nem bántani akartalak, csak szimplán segítségre volt szükségem, nem tudtam, hogy ez lesz a vége... Én... - Félbeszakítottam.
- Oké, rendben - legyintettem a kezemmel - Kérem, árulja el nekünk, hogy szállt önre Perigma átka? Van rá esetleg egy másik lehetőség, hogy megszabadulhassunk tőle? Kérem, áruljon el nekünk mindent! Rettenetesen tudatlanok vagyunk, Ön az utolsó lehetőségünk! - esedezek neki. Pár másodpercig némán pásztázza a padlót a tekintetével. Végül sóhajt egy nagyot, egy újabb papírköteget dob a tűzre, ami hirtelen lángra lobban. Beletörli a piszkos kezét a nadrágjába. Szerintem szimplán csak a stressztől. Nekidől a falnak, belenéz a szemembe, majd megszólal:
- Tizenhárom éves koromban történt...