Hajnali fél négykor arra kelek, hogy egyszerűen képtelen vagyok tovább aludni. Nagy nehezen feltápászkodok, majd visszasétálok az ágyamba a laptopommal. Bekapcsolom, majd beírom a Google keresőbe, hogy "III. Arhines király".
Nincs találat - jelenik meg a képernyőn. Fura. Gyorsan bepötyögöm, hogy "Perigma".
Nincs találat - írja ki újra a Google.
Ez furcsa. Olyan, mintha mindaz, amit Xemerius mondott tegnap, nem is létezne. Istenem, mindez annyira hihetetlen. Pár napja még minden normális volt, ma meg már én vagyok az elátkozott lány, aki valami uralkodó leszármazottja után nyomoz az interneten.
"Valahol itt a közelben van egy társad" - mondta a vízköpő - "Úgy hívják, hogy Bartay Vince. Ha a sejtésem nem csal, itt lakik a várostól nem messze. Daniella, meg kell találnod a társadat, és ezt most halál komolyan mondom!"
Szóval Bartay Vince. Szerencsére nem olyan a neve, amit minden városban minimum ötvenszer lehet hallani. Belépek a Facebook-omba, majd beírom a keresőbe, hogy 'Bartay Vince'. Egyből ki is dob egy fiút, aki itt lakik Kunfehértón. Nyilván rá gondolt Xemerius. Meglepetésemre látom, hogy van egy közös ismerősünk. Ráviszem a kurzort, mire azonnal megjelenik a neve: Vajda Zoé.
- Na ne szívass! - kiáltok fel hangosan. Felkapom a telefonomat, majd írok egy sms-t a legjobb barátnőmnek.
Szia, ha felkeltél, légyszi azonnal hívj fel! - D
Pár perc múlva máris rezeg a telefonom. Az ujjammal elhúzom a zöld kis nyilat, majd a fülemhez emelem a készüléket.
- Hogy-hogy ilyen korán? - kérdezem meglepetten.
- Valamiért maxon volt a telefonom hangereje, így mikor írtál sms-t, azonnal felébredtem rá. De mindegy, amúgy is négykor keltem volna, hogy elindulhassak kocogni. Mizu, baj van? - érdeklődik rekedtes hangon.
- Ki az a Bartay Vince?
- Nem tudom - feleli, majd pár másodpercig nem szólal meg. Hallom, ahogyan a papucsával csoszog valamerre. - Jaj, de várjál, már tudom! Kiskoromban együtt jártunk úszótáborba. Minden évben részt vettünk rajta, de ha jól tudom, volt valami balesete, amitől többé nem erőltetheti meg a vállát. Miért?
Elmesélem Zoénak mindazt, amit a Xemerius mondott nekem tegnap. Mikor Vincéhez érek, azonnal felkiált.
- Whoo, whoo, whoo, ácsi. Azt akarod mondani, hogy Vince az elátkozott társad? - értetlenkedik.
- Hát, Xemerius azt mondja - vonom meg a vállamat. Zoé pár másodpercig nem szól semmit sem a telefonba, majd hangosan felsóhajt:
- Tíz perc, és ott vagyok - mondja, majd leteszi a telefont.
Visszateszem a készüléket a töltőre, majd bevonulok a fürdőbe zuhanyozni. Mikor végzek, felkötöm a hajamat, majd lemegyek a konyhába kávét főzni. Tudom, hogy Zoé nem rajong érte, így neki egy angol fekete teát készítek. Miután letettük a telefont, pontosan tíz perccel később Zoé már a cipőjét veszi le az előtérben. Bordó ujjatlant, és egy fekete csípő rövidnadrágot visel.
- Szóval - ül le mellém a konyhába, majd elkezdi fújni a teáját -, Vincével ugyan az történt, mint veled - ismétli meg a korábban hallottakat, de szerintem inkább magának, mint nekem - És mégis hogy terveztél találkozni vele? Ráírsz Facebookon, hogy "cső, mizu? Hallom, el vagy átkozva, de jó, én is!"? Tiszta abszurdum az egész. - Zoé nekidől a szék támlájának, és keresztbe teszi a karját.
- Hááát, én arra gondoltam, hogy esetleg te írhatnál rá - mondom, szinte fel sem nézve a kávémból.
- Mi? Miért én? Nem is ismer! - értetlenkedik.
- De jobban ismer téged, mint engem. Mondhatnád azt, hogy a régi táborosok összejönnek még egyszer utoljára a hecc kedvéért, vagy mit tudom én, de mindenképpen el kell jönnie ide, hogy beszélhessek vele - idegesen kopácsolok az ujjaimmal az asztalon. Nem értem, hogy Xemerius szerint miért olyan fontos, hogy találkozzak vele. Már a gondolat is megijeszt, hogy van valaki, aki ugyan úgy el van átkozva, mint én.
- Jó, akkor gondolkozzunk: megírom Vincének mindazt, amit mondtál. És utána? - húzza fel a szemöldökét.
- Megvárjuk, amíg válaszol. Lehetőleg most hétvégén kéne találkoznunk vele, mert anyu akkor az egyetemen lesz.
- Találkoznunk?! Nekem is ott kell lennem? - kérdezi.
- Nem kell, de jó lenne, tekintve, hogy rajtad kívül nem ismerek mást, aki tudná, hogy ki ő. Kérlek, Zoé! Csak neked mondtam el az átkot, légyszi ne hagyj egyedül, mikor mással is beszélnem kell róla! - könyörgök neki. Zoé ettől forgatja a szemét, de azért elmosolyodik.
- Jó, rendben - emeli fel védekezően a kezeit - Mi van, ha nem ér rá?
- Akkor meg mi megyünk el Kunfehértóra, és addig nem nyugszunk, amíg rá nem jövünk, hogy hol lakik, és ki nem rángatjuk a szobájából.
***
Tíz óra fele rezegni kezd órán a telefonom. Előkapom a zsebemből, hogy megnézhessem, hogy ki írt. Zoé volt az.
Válaszolt, és azt mondja, hogy szombaton neki a két óra megfelelne, és átmegy hozzátok. :D Ja, és hogy örül, hogy gondoltunk rá is, tekintve a balesetére. Kis cuki. Na, mindegy, akkor én is olyan fél kettő körül ott leszek nálatok. - Z
Tökéletes - gondolom magamban mosolyogva. Hanna biztos, hogy hülyének néz, hogy csak úgy ott vigyorgok mellette. De ha ez megtörtént is, nem hozza szóba, hála az istennek. Mivel az órákon nem nagyon csináltunk semmit, így úgy döntöttem, hogy kivételesen nem olvasok, hanem elkezdem írni a ballagási beszédemet, tekintve, hogy hétvégén úgy sem lesz időm rá.
Az elejével nagyon sokat szenvedek. Még sosem voltam ballagáson, és egyszerűen nem tudom, hogy milyen szokott lenni egy normális beszéd. Nagy nehezen sikerül valahogy elkezdenem azért. Remélem, jó lesz. Igyekszem sok olyan emléket is beleírni, ami kisebb korukban történt, és meséltek nekem a többiek, de azért elég nehéz, tekintve, hogy nem voltam ott egyen sem. A nap végére sikerül valami vázlatszerűséget készítenem, már csak valahogy több érzelmet kell belevinnem. Ha mindez összejön, büszkén vállon veregethetem magamat. Visszaolvasva az egészet, nem lett olyan rossz. De biztos vagyok abban, hogy nem fog az egész iskola sírni tőle.
Délután, mikor hazaérek, egy hatalmas nagy sóhaj kíséretében jut eszembe, hogy ma is hiába várom anyut. Beviszem a szobába a táskámat, majd gyorsan vissza is sietek a konyhába. Mivel még csak fél három van, így kitalálom, hogy megpróbálok készíteni valami ehetőt. Végül a bundás kenyér mellett döntök. Kiveszek egy serpenyőt alulról, a polcról, majd egy kis olajat öntök bele. Mindez után egy mélytányérba felverek három darab tojást, és felkeverem őket. Megsózom és megvegetázom, majd alaposan átforgatva benne a kenyereket beleteszem a forró serpenyőbe sülni. Kiszalvétázok egy tányért, majd az elkészült szeleteket ráhelyezem. Mikor végzek, korgó gyomorral látok neki az evésének. Főzni nem tudsz, de azért a bundás kenyér sütés még megy - nyugtatgatom magamat. Mikor jóllakok, ijedve látom, hogy még csak negyed négy múlt. Elhatározom, hogy hasznosan töltöm addig is az időt, és kimegyek ismerkedni a fejemben lévő emberekkel. Felhúzom az új szandálomat, felkapom a telefonomat, majd kisétálok az utcára.
Sokáig gondolkozom azon, hogy esetleg odamegyek a Benedict testvérekhez, de azért olyan bátor nem vagyok. Még is csak bele vagyok zúgva mindegyikükbe, hála annak a fantasztikus írónőnek. Tisztára zavarban lennék. Végül csak feléjük pillantok. Hirtelen a hátam mögül egy nyerítést hallok. Mi a fene?! Mit keres itt egy ló? Hátrafordulok, erre látom, hogy egyenesen felém vágtat az előbb említett állat.
Legalább innen tudom, hogy ő nem igazi. Hirtelen köpni, nyelni nem bírok, nem hogy még félreállni a ló útjából, így a gazdája rákényszerült arra, hogy meghúzza a kantárt. Hékás, azt senki sem mondta, hogy lovakat is látni fogok!
Kiskorom óta félek tőlük. Egyszer a nővéremmel sétálgattunk, és egy réten kötöttünk ki, aminek a közepén egy gyönyörű, hófehér ló legelt éppen. Kitaláltuk, hogy megetetjük fűvel, így közelebb mentünk hozzá. Ez a lónak nem tetszett, így nyerítve a hátsó lábaira állt, amitől az egyik elöli lábának a térde részével sikeresen fejbe rúgott. Szép történet, azóta félek tőlük.
A ló tulajdonosa lehúzta a csuklyáját. Egy szép, mogyoróbarna színű szempárral találtam szemben magamat, ami szikrázott a dühtől. Amint meglátott, végigvizslatott a tekintetével, majd fülig elpirult. Na, ilyet se látok gyakran.
- Mégis... Mégis mit keresel az út közepén, idegen? Ráadásul szinte meztelenül! Takard el a térdedet, ez mód felett illetlen! - kiabál velem, miközben a kezével eltakarja a szemét. Végignézek magamon. Egy farmer rövidnadrágot, és egy Legen- wait for it -dary feliratú, fehér, Így jártam anyátokkal-os, pántos pólót viselek. Újra felnézek rá, és hangosan elnevetem magamat, mire ő ettől idegesen fújtatni kezd.
- Kérlek... Mások ennél sokkal alulöltözettebbek. Vannak, akik szűzinek hívnak, mert nem rakom ki mindenemet - legyintek vigyorogva, mire ő grimaszolni kezd.
- Csak, kérlek... Takard már el! - ráncolja a homlokát - Nyilván letérhettem az útról. Idegen, kérlek, áruld el, hogy hol vagyok, különben kivághatnak engem a Lovagrendből!
- Ááá! - világosodok meg hirtelen. Hát tudom én, hogy ő kicsoda! A gondolatától szélesen elvigyorodok. Azt hiszem, vele jóban leszek. - Kósza a neved, ugye? Kósza lovag? - nevetek fel.
- Csillagfattyú! - döbben le teljesen, mire megint csak nevetni tudok - Na, ez már az illetlenség netovábbja! Nyitott szájjal nevetni... - háborog elképedve. Nem tehetek róla, megint felröhögök, amire összehúzza a szemöldökét.
- Daniella vagyok - mutatkozok be, majd a képzeletbeli szoknyámat felemelve pukkedlizek, arcomon széles vigyorral. Halványan elmosolyodik, majd leveszi a válláról a köpönyegét.
- Örülök a találkozásnak, Daniella, csak kérlek, ezt vedd föl! - utasít, majd a kezembe dobja az előbb említett ruhadarabot. Engedelmesen átdobom a vállam felett, majd elől összetűzöm a mellem fölött, így már nem látszódik ki a térdem. Képzelem, hogy nézhetek ki. Mint valami szerzetes. Hirtelen a lova idegesen felprüszkölt. Kósza megsimogatja a fejét, majd rám emeli a tekintetét.
- Ő itt Bo, az én bátor társam. - Úgy teszek, mintha ezt az információt most hallottam volna először. Fogalma sincsen arról, hogy én már olvastam a történetét az Apa, randizhatok egy lovaggal? című könyvben. Udvariasan elmosolyodok, majd átölelem magamat a karjaimmal.
- Nem simogatod meg? - kérdi felhúzva a szemöldökét. A haja az arcába lóg, amitől még inkább amolyan könyvbéli lovagias hatást kelt.
- Hát, öö, én, igazából, izé... - dadogok, majd zavaromban a hajamba túrok. Kósza felegyenesedik. Majd szórakozottan méregetni kezd.
- Na, mi az, csak nem félsz a lovaktól? - ingerel sikeresen, ugyanis azonnal fel megy bennem a pumpa.
- Hogy micsoda? Én? Félni? Egy lótól? Ugyan, ne nevettess már! - röhögök fel erőltetetten, de látva a lovag vigyorgó arckifejezését, nyilván nem hitte el, amit mondtam. Kérlek, ne kínozz! Pedig bírtalak a könyvben!
- Ó, igazán? Akkor miért nem simogatod meg? Nem harap, ha emiatt aggódsz... - tárja szét a karját. Idegesen állok egyik lábamról a másikra. Hát ez kész! Most ismertem meg, erre rögtön elkezd szívatni! Most már együtt érzek Mia Anne-vel a könyvből. Makacsul a szemébe nézek, majd bátran elindulok a ló közelébe. A szívem vadul lüktet, az adrenalin szintem már valahol az egekben jár. Felemelem a kezemet, majd megsimogatom a fekete ló orrát. Kósza még mindig szórakozottan néz engem. Ú, egyszer még megbosszulom ezt, az tuti! Ellépek Bo-tól, majd egy büszke mosolyt erőltetve magamra felnézek a lovagra.
- Jól van, Csillagfattyú, látom, makacs vagy. Ez tetszik - Egy könnyed mozdulattal leugrik a ló hátáról, majd közelebb lép hozzám. Istenem, annyi szerencséje, hogy tudom a könyvből, hogy jó fej!
- Ha jól emlékszem, sietned kell, szóval, nem is zavarok tovább - szólalok meg, majd leveszem magamról a köpönyegét, és a kezébe nyomom. A tekintetét továbbra sem veszi le rólam. Sarkon fordulok, majd elindulok a másik irányba, mint amerre eredetileg terveztem menni. Legalább megismertem valakit.
- Hé, várj, Daniella! - kiált utánam, majd a lovat maga után húzva odafut hozzám. Úgy teszek, mintha nem hallottam volna meg. Kíváncsian nézelődök minden irányba, hogy kivel tudnék még beszélgetni. Tőlem nem messze észreveszem Étienne St. Clair-t. Azt az Étienne-t. Az Anna és a francia csókból. Akiért oda meg vissza voltam, akárhányszor csak megszólalt a könyvben. Egyből megismertem barna, göndör hajáról, és alacsony termetéről. Istenem, a képzeletemben is jól nézett ki, de így élőben látni, nem semmi!
Megtorpanok, mire Kósza hátulról nekem ütközik, a nagy lökettől meg azonnal földre kerülök. A tenyerem sajogni kezd. Na, fasza, persze, hogy megint elesek! Ez már amolyan szokássá válik nálam?
- Jaj, nagyon sajnálom! A Lovagrendesek azonnal kivágnak, ha meg tudják, hogy egy nő miattam esett el! Igazán sajnálom, Daniella! - mondja, majd felém nyújtja a kezét. Végignéz rajtam, mikor megint megpillantja meztelen lábamat, elvörösödik. Lovagok - forgatom a szememet gondolatban, majd megragadom Kósza kezét, aki egyből felránt a földről.
- Csak véletlen volt, nincsen semmi baj, biztos, hogy Ők is megértenék - porolom le a nadrágomról a koszt. Beletúr a hajába, majd elhúzza a száját.
- A Lovagrendet mindenki halál komolyan veszi. Nem tűrnék el, ha bármilyen hibát is ejtenék. Hiszen mégis csak Kósza vagyok. Nem akármiért aggadták rám ezt a becenevet. Nem igazán kedvelnek.
Gondterhelten elmosolyodik, majd megköszörüli a torkát - Úgy látom, megsérültél - néz a lábamon lévő horzsolásra teljesen elvörösödve - Kérlek, ülj fel a lovamra! Hazaviszlek.
- Ez csak egy karcolás. Nem nagy ügy - nézegetem a lábamat.
- De én ragaszkodom hozzá. Úgy tartja az illem. - Á! Az illem. Ez az, ami olyan egyedi benne, a többi fiúhoz hasonlítva. Ő tudja, hogy mit illik, és mit nem, ráadásul be is tartja.
Elmosolyodok, majd mellé lépek. - Rendben. Hazakísérhetsz, de biztos, hogy nem ülök fel a lóra! - mutatok Bo-ra, mire Kósza elvigyorodik.
- Tudtam én, hogy félsz a lovaktól - mosolyog kajánul, én meg magamban elkáromkodom magamat. Ezek szerint feleslegesen simogattam meg az állatot. Így se, úgy se hitt nekem. Elgrimaszolom magamat a megjegyzésétől, majd szapora léptekkel mutatni kezdem neki az utat a házam felé. Mivel alig tettem meg száz métert, így hamar a bejáratnál találjuk magunkat.
- Azt hittem, hogy messzebb laksz - ráncolja a homlokát, mire én felröhögök. Most nem tesz megjegyzést a modortalanságomra, miszerint illetlenség nyitott szájjal nevetni.
- Épphogy kiléptem a lakás ajtaján, máris el akartál ütni - nézek fel rá, ugyanis az alig 162 centimmel szinte eltörpültem mellette - Köszönöm, ó, Kósza lovag, hogy elkísért! További szép estét kívánok Önnek! - szólalok meg magas, tettetett arrogáns hangon. Még az államat is felszegem, hogy még arisztokratásabbnak tűnhessek, majd ismét megfogom a képzeletbeli szoknyám szélét, és pukkedlizek.
Nyitott szájjal felnevet. Hoppá! Máris eltanulta tőlem a ,,rosszat". Meghajol, majd halkan megszólal:
- Örömömre szolgált. Aludj jól, Daniella!
***
Idegesen járkálok fel, s alá a lakásban. Ránézek a fali órára. 13:24. Zoé bármelyik pillanatban betoppanhat. Még egyszer utoljára belepillantok a tükörbe. A hajam kiengedve hullott a vállamra, a sminkem egy tusvonalból, és egy szempillaspirálból áll. Egy sima, szürke pántos pólót viseltem, amit beletűrtem a fekete csípő rövidnadrágomba.
Nem tehetek róla, egyszerűen tiszta ideg leszek már a gondolattól is, hogy egy olyan emberrel kell találkoznom, akivel ugyan az történt, mint velem. Nyilván sokkal tapasztaltabb, mint én. Alig tudok valamit a Perigmáról. Lehet, hogy ő már réges-régóta tudja, hogy van egy társa. Csak nem akarta eddig megkeresni.
De mi van akkor, ha fogalma sem volt az egészről?
Képtelen vagyok tisztán gondolkodni, a gyomrom görcsben áll. Hirtelen az ajtó nyitására leszek figyelmes.
- Szia! - kiált Zoé, majd leveti a cipőjét, és elindul felém - Jesszus, nyugodj már le! Nem lesz semmi baj, jó fej a gyerek! - öleli át a vállamat, de ettől egy cseppet sem lesz jobb a helyzet. Mikor elenged, egyből ledobja magát a kanapéra. Én még mindig idegesen járkálok.
- Hé! Ülj le! - néz rám szigorúan Zoé a fotel felé mutogatva - A kilométer hiányodat majd később orvosoljuk, de most muszáj lenne lenyugodnod! Elhiszem, hogy ideges vagy, de ne aggódj, itt vagyok veled, nem lesz semmi baj! - szorítja meg a karomat, majd belelök a fotelbe.
Igaza van. Nevetséges vagyok. Hangosan felsóhajtva kihúzom magamat.
- Biztos, hogy jó ötlet? - tördelem a kezemet Zoé szemébe nézve. A lány megrántja a vállát.
- Ha Xemerius azt mondta, hogy találkoznod kell vele, akkor szerintem igen.
- Jó, de mi van akkor, ha ő nem akar találkozni velem? - kérdezem már kissé hisztérikusan. A francba is, Daniella, nyugodj le! Zoé felnevet.
- Hát, most már tök mindegy, nézd, ott jön! - mutat az ablak felé. Odafordulok, majd meglátom, hogy egy fiú, hol a házra, hol a telefonja kijelzőére néz. Gondolom azért, hogy biztos legyen abban, hogy jó helyen jár. Felsétál a tornácra, majd becsönget. Zoé izgatottan tapsikolni kezd, nekem meg kihűl a vér az ereimben. Egyre lejjebb kuporodom a fotelben, mire felránt onnan a legjobb barátnőm, és az ajtó felé kezd tuszkolni.
- Állj meg itt! - mutogat - Jobb lenne, ha én nyitnék ajtót, tekintve, hogy engem ismer. Istenem, ez nagyon izgalmas! - vigyorog, de én csak szótlanul támasztom a nappali bejáratának ajtófélfáját. Odabaktat a bejáróhoz, majd kinyitja azt. Nem látom őket, csak hallom a hangokat.
- Szia, Vince! Örülök, hogy eljöttél! - üdvözli Zoé. Már a hangján hallom, hogy vigyorog. A fiú leveszi a cipőjét, majd megszólal:
- Én örülök, hogy meghívtatok! - meglepően mély hangja van. Pedig a profilképét elnézve, azt hittem, hogy kevésbé olyan. Nem tudom, hogy a kettő dolog hogy függ össze, de én így képzeltem, és kész. - Korán jöttem? - kérdezi. Nyilván észrevette, hogy rajtuk kívül senki más nincs itt. Legalábbis, ő azt hiszi.
- Ó, nem, dehogyis, gyere beljebb! - invitálja a nappali felé. Oké, mély levegő... Idő közben elléptem az ajtófélfa mellől, és inkább úgy döntöttem, hogy leülök a nappaliban, tekintve, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban elájulhatok. Mikor belépnek a helyiségbe, azonnal felpattanok, és egy mosolyt erőltetek magamra. A kezemet a hátsózsebembe dugtam. Vince szemmel láthatóan meglepődött, mikor észrevett. Szőke haja fel van nyalva, de még sem annyira, hogy az csúnya legyen. Egy kék, kosaras 53 feliratú pólót, és egy barna térdgatyát visel. Kiveszem a zsebemből az egyik kezemet, majd intek neki.
- Szia! - köszönök - Daniella vagyok. - A fiú elmosolyodik, majd felém biccent.
- Vince - feleli szűkszavúan. Zoé mellém sétál, majd ledobja magát a kanapén. - Mikor jönnek a többiek? - kérdezi a legjobb barátnőm felé nézve. Istenem, baromi jó hangja van! Öröm hallgatni.
- Nem jönnek többen - szólal meg Zoé - Ella, innentől már átadom a szót - int felém, majd hátradől a kanapén, és szórakozottan méregetni kezd minket. Megköszörülöm a torkomat. Vince értetlenkedve néz felém. Hogy is kezdjem el?
- Én, öö, izé... - kezdek bele. Az igen, jól csinálod eddig, Ella! - Tudom, hogy el vagy átkozva - nyögöm ki végül keresztbe tett karral. Vince szemöldöke egyből az égbe szökik, majd értetlenkedve megrázza a fejét.
- Hogy micsoda? Mégis miről beszélsz? - ráncolja a szemöldökét.
- Tudom, hogy rád szállt Perigma átka, ugyanis, khm, rám is - az utolsó két szót szinte már suttogom.
- Tessék?
- Rám is! - fejezem be a kelleténél kicsit hangosabban. Felsóhajtok, majd az ujjaimmal elkezdem masszírozni a halántékomat. - Tudok mindent. Az átokról, III. Arhines királyról, az Eper holdról, a képzeletbeli lényekről, mindent! Ugyanis én vagyok az elátkozott társad. Újonnan, legalábbis.
Vince pár másodpercig nem szólal meg, majd hirtelen nevetésben tör ki. Zavartan összenézünk Zoéval. - Nyugi - formálja a szájával.
- Társ? - nevet még mindig a fiú - Az lehetetlen! - rázza a fejét.
- Szerinted honnan tudnék minderről, ha nem lenne igaz, amit mondok? - tárom szét a karomat. - Pár napja, késő este egy fickó megragadta a kezemet, és akkor szállt rám az átok. Azóta mindenféle lényeket látok. Az egyik - úgy hívják Xemerius - mesélt nekem rólad. Azt mondta, hogy muszáj találkoznunk - gyengéden kiemelem a muszáj szót -. De hogy miért, azt nem említette. Hozzátette, hogy együtt hihetetlenül erősek lennénk. De hogy miért, és mihez képest, azt már nem mondta.
- A rohadt életbe, most volt az Eper hold? - kiált fel, majd mindkét kezét a tarkójára kulcsolja.
- Csak ennyi maradt meg neked az egészből? - értetlenkedek.
- Jaj, nem, dehogyis, csak már régóta meg szeretnék ettől a szarságtól szabadulni. Még egyelőre a második fázisban járok - magyarázza - De mégis hogy lehet az, hogy a társam vagy? - emeli rám a tekintetét. Szép, smaragdzöld szeme van.
Elmesélem neki azt, amit nekem is Xemerius az ikerpárról. Sőt, úgy mindent, amit tudok, általánosságban. Figyelmesen hallgatott, amikor a buszos incidenshez értem, hangosan felnevetett.
Egészen este nyolcig beszélgetünk az átokról. Elmesélte, hogy amióta az eszét tudja, azóta sújtja őt az átok, és számára is meglepő, hogy még csak az amolyan második fázisban van. A családját nem ismeri, nevelőszülőkkel él, akiknek nem mesélt el erről az egészről semmit sem. Neki nincsen olyan minden tettre kész barátja, mint nekem, Xemerius. Mindenre, amit tud, saját maga jött rá, ezért biztos abban, hogy egy csomó hiányossága van az információkból, így örül, hogy elmeséltem neki a mágus, és III. Arhines király történetét. Szóba került még az úszó tábor is, Zoéval egy csomó minden emléket felelevenítettek. Együtt nevettünk minden történetükön. Vince azt is elmondta, hogy miért nem úszhat többé versenyszerűen. Egyszer felhergelte az egyik képzeletbeli lényét, aki egyszer csak felemelte, és messzire elhajította. A vállára esett, aminek szinte azonnal annyi lett. Sajnálja az esetet, de azért vicces visszagondolnia arra, amikor próbálta elhitetni a nevelőszüleivel és az orvosokkal, hogy gimnasztika közben sérült meg.
Ezalatt a pár óra alatt sok mindent tudtam meg róla. Közvetlen, ami abból látszik, hogy szinte a fél élettörténetét elmondta nekünk. Hamar megbízik az emberekben, és hogy bennünk is, azt teljes mértékben megtiszteltetésnek találom. Vicces, szeret szórakozni az emberekkel, ő az olyan tipikus "bohóc" a könyves társaságokból, akit mindenki imád a humora miatt. Magabiztos, ami kifejezetten tetszik nekem, tekintve, hogy mennyire őrültnek nézhették az emberek akkor, ha csak úgy random elkezdett beszélni az utcán. Nagyon megkedveltem, és szerintem ezzel Zoé is így van. Jó végre egy új olyan barátra lelni, aki megért minket, és még egy hullámhosszon is van velünk.
Zoéval megbeszéljük, hogy nálunk alszik, azonban sajnos Vincének el kell mennie, mert az utolsó busza vissza Kunfehértóra negyed óra múlva indul. Felajánlom, hogy itt maradhat, ha gondolja, de azt mondja, hogy a nevelőszülei megölnék, ha megtudnák, hogy valaki másnál akar aludni. Úgy tűnik, jó szigorúak - gondolom magamban.
Miután Vince elmegy, és mindketten végeztünk a zuhanyzással, úgy döntünk, hogy megnézünk egy filmet. Végül a Babysitter's black book-ot indítottuk el. Hát, ilyen rossz filmet én még életemben nem láttam. De legalább jót nevettünk Zoéval rajta.
- Egyébként - szólal meg ő először a film bezárása után teli szájjal, ugyanis teletömte pattogatott kukoricával - Most mi lesz? Mármint, jó, találkoztál Vincével, megbeszéltétek a dolgaitokat, és most mit fogtok csinálni? - néz rám a homlokát ráncolva. Hangosan felsóhajtok, majd széttárom a karomat.
- Őszintén, nem tudom, Zoé. De arra már rájöttem ennyi idő alatt, hogy minden okkal történik.