Június negyedike van. Kevesebb, mint egy hét, és ballagás. Ezzel a gondolattal kelek fel a Zoé ágya mellett lévő kihúzhatós kanapén fél hatkor. Letusolok, magamra kapom a tegnapi ruháimat, majd egy búcsúölelés után hazaindulok még iskola előtt.
Séta alatt egész végig arra gondolok, hogy vajon milyen lehet majd a Károli gimi. Állítólag kifejezetten jó, csak az osztály nem valami jó fej. Ezt Zoétól tudom, ugyanis tudniillik, ő oda jár most suliba. Mindketten egy általános iskolába kezdtünk járni, legjobb barátok lettünk, majd negyedik év végén máshová átiratkoztunk. Ő maradt Kiskunhalason, és a megye egyik legjobb gimnáziumában folytatta tanulmányait, nekem meg családi okok miatt Balotaszállásra kellett mennem, szintén általános iskolába. Most, hogy végzek a Bajcsy-Zsilinszky-ben, alig várom, hogy ismét Zoéval járhassak egy iskolába, meg hogy végre álmaim gimijébe mehessek be minden egyes nap.
Mindketten 9. b, humán osztályosok leszünk. Szerencsére már egy csomó mindenkit ismerek onnan a legjobb barátnőm által, de őszintén szólva, senki sem lopta be magát annyira a szívembe. De hát majd meglátjuk, hogy mi lesz szeptemberben. Amit sajnálok, az az, hogy nem Zoé mellett fogok ülni, így ténylegesen rá vagyok kényszerítve sajnos az első napos ismerkedésre. Ilyenkor gyűlölöm, hogy antiszoc vagyok.
Kiveszem a kulcsomat a zsebemből, majd benyitok a lakásba. Anya már nincs itthon, kivételesen reggel ment dolgozni, ami azt jelenti, hogy akkor kellett elindulnia, amikor én keltem. Beviszem a táskámat a szobámba, majd beteszek egy új könyvet, a Párválasztót, Kiera Cass-tól. Már nagyon régóta el szeretném olvasni, remélem, hogy lesz is rá időm, ugyanis ma lesz megtartva a suliban a sportnap.
Istenem, már annyira várom - mondom szarkasztikusan magamban. A szekrényemhez sétálok, kikapok egy fehér pólót, egy sötétkék cicanadrágot, majd azzal a mozdulattal a táskámba is hajítom őket. A futócipőm még bent van a teremben, azt nem fogok külön elrakni. Sosem voltam valami nagy sportos. Nem mondom, hogy rossz az alakom, talán még jó atléta is lehetnék, ha nem lennék olyan piszkosul lusta. Hát igen, ez van. Nincs mit ezen tovább firtatni.
Visszavánszorgok a szekrényemhez, majd elkezdek kotorászni benne. Végül egy bordó szoknya, és egy fehér "No boyfriend, no problem" póló mellett döntök. Mivel sportnap lesz, nem igazán szeretném leizzadni a sminket magamról, így csak egy vastag tusvonalat húzok,
Miközben sminkelek, végig gyaláztam az igazgatóságot, hogy pont mára kellett ezt a fránya foglalkozást is kitalálniuk. Természetesen a nyár legmelegebb óráiban kell megtartani a sportnapot, mert hát mikor máskor?
Beteszek még egy kis vizet a táskámba, felkapom a kajapénzemet a pultról, majd elindulok a buszmegálló felé. Miközben sétálok, egész végig az utcát pásztázom a tekintetemmel. Most, hogy végre tudom, hogy minden, amit látok, igaz, elkezdtek érdekelni azok, akik kijöttek a fantáziámból. Jobbra ismét látom Isabelle-éket. Integetek nekik, mire az egész társaságból csak Clary, Simon, és az előbb említett Árnyvadász int vissza. Igazából ezen nem csodálkozom. Mellettük nem sokkal nyolc fiú áll, ebből hét kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Öt lány is van velük, akik mind egy-egy fiúba kapaszkodnak. Nincs rajtuk semmilyen ismertetőjel, mint az Árnyvadászokon. Gyorsan végigpörgetem az agyamon, hogy milyen könyveket olvastam eddig, vagy legalábbis kik töltenek jelentős szerepet a fantáziámban. Hát persze!
Ők a Lélektársak!
A hét fiú nyilván a Benedict testvérek, a másik pedig Alex. De hogy melyik Benedict melyik, az már problémát jelent megállapítani. A lányokat piszok gyorsan meg tudom különböztetni egymástól. Az alacsony, szőke lány Sky Bright, a barna, középhosszú hajú, Phoenix, a magas, göndör, vöröses az nem más, mint Crystal, és mellette, az alacsonyabb hasonmása pedig Misty. A negyedik kiléte először le se esik, ugyanis nem sokat szerepel a történetben, de ő Diamond. Gyönyörű, vöröses haja van neki is, de nem olyan göndör, mint a rokonainak.
Oké, nekem ennyi elég mára az ismerkedésből. Már közel járok a buszmegállóhoz, amikor elsüvít a fejem fölött Xemerius.
- Jó reggelt! – mosolyog.
- Jó reggelt, figyelj, délután találkozhatnánk suli után? Azt mondtad tegnap, hogy szívesen elmondasz nekem mindent erről az átokról, és most, hogy kiderült, tényleg igaz, kíváncsi vagyok a részletekre.
- Persze, de jó! Már alig várom! Csak kérlek, ne a buszon, mert nem akarom, hogy hülyének nézzenek téged az emberek. Inkább majd sétálgassunk, és közben elmesélem.
Sportnap után még sétáljak haza?! God, mi lesz még itt… Bólintottam, majd integettem Xemeriusnak, és felszálltam a buszomra. Most meglepően időben érkezett. Megint láttam Kittit integetni, de nem foglalkoztam vele, a busz hátsó végébe sétálva leültem egy kettesbe, a táskámat az ölembe ejtve. Kivételesen nem hallgatok zenét, inkább a gondolataimba merülök.
Oké, nyilván akkor kezdődött ez az egész őrület, amikor Dávid rám nyitotta a kocsiajtót. Ha hülye lennék, azt mondanám, hogy valószínűleg ő is a képzeletem szüleménye, mert úgy néz ki, mintha valami tiniregényből szalajtották volna, de mivel Hanna is látta másnap a buszmegállóban, így ő tényleg egy élő, lélegző emberi lény. Ha mindezt akár puszta véletlennek is betesszük, még aznap este történt velem még egy furcsa dolog: az őrült fazon. Segítségért kiáltott, majd amikor megragadta a kezemet, az egész teste megdermedt, mintha így "szállt" volna át az átok. Aztán mikor megnyugodott, megköszönte, hogy megszabadítottam ettől. A Perigmára célzott? Daniella, gondolj már bele, persze, hogy arra, hiszen mi másra?
Tehát ha jól sejtem, az a fószer volt az előző elátkozott. Nem értem. Ha az ő fejéből is kipattantak különféle lények, akkor mi abban az átok? Mert én akárhogyan is nézem, az, hogy látom a kedvenc könyveim szereplőit, ráadásul beszélgethetek is velük, az egy meg nem érdemelt áldás. Hát, bárki is találhatta ki ezt a nyomorult "átkot", nyilván totál tapasztalatlan volt ezeknek a kitalálásában, mert ez rohadt jó!
Mikor leszállok a buszról, egyből az alagsori büfé felé veszem az irányt. A megszokottnál korábban értem úgy egy tíz perccel, így gondoltam, segítek Katinak kipakolni a szendvicseket, és az italokat. Igen, én már tegezem, ugyanis VIP-s vagyok a büfében. Na jó, ez talán egy erős túlzás, de meglehetősen sok időt töltök lent vele. Ha tudom, hogy korán érkezik, akkor általában le szoktam menni hozzá segíteni. Ilyenkor rengeteget beszélgetünk és nevetgélünk, sőt még pletykálkodni is szoktam vele. Ő a legfiatalosabb felnőtt, akivel valaha is találkoztam. Na jó, a magyar tanáromon kívül, mert őt nem lehet überelni.
Már a lépcső felé kanyarodok, amikor meglátom Katit négy darab kosárral egyensúlyozni. Zsebre vágom a telefonomat, majd azonnal kikapok kettőt a kezéből.
- Jaj, ki ez a drága? - kérdezi hirtelen. Mikor meglát, elvigyorodik - Daniella, aranyom! Köszi szépen, nem is tudom, hogy mi lett volna, ha egyedül viszem le mindet...
- Á, ugyan, semmiség! - válaszolom, majd gyorsan lebaktatok a lépcsőn. Előveszem a kulcscsomómat, majd az egyik kis rózsaszínfejűvel kinyitom a büfé ajtaját. Mondtam már, hogy VIP-s vagyok? Na jó, inkább csak protekciós...
Letesszük a földre a kosarakat, majd Kati gyorsan át is mászik a pult alatt, ezzel el is foglalva a szokásos helyét. Miközben ő leteszi a táskáját, és a kötényét köti fel magára, én addig szorgosan előveszem a tálcákat, és elkezdem kipakolni a kosarakból a szendvicseket rendszerezve, mindet jó alaposan megszámolva. Mikor elkészülünk, Kati azonnal benyomja a kávéfőzőt, és leroskad a kisszékére. Én is követem a példáját, és leülök a pult melletti ülésre.
- U, én is, én is! - ugrándozok a kávé ötletétől. Közben pedig gyorsan átvizslatom a szendvicseket.
- Bocsika, Tündérke, de nem akarom, hogy véletlenül is rosszul legyél tőle, miközben kint ugrabugrálsz a sulival. Istenem, mennyire fogom én élvezni már a látványát is! - nevet fel gonoszan, mire én elfintorodok.
- Még egy kicsit se? - biggyesztem le a számat, hátha az "aranyos szöszke" arcommal meghatom. Ez azonban nem sikerül.
- Felejtsd el, Bogaram, viszont tessék, itt egy csoki. - Dob meg eggyel.
- Na széééép! Kávé nincs, de édességet azt kapok? Mit szólna ehhez az igazgatóság? - húzom el a számat mosolyogva, miközben Kati már a kávéját fújja.
- Rá van írva, hogy Sport. Szerintem tök korrekt, egyed csak meg, ajándék. - Belekortyol a forró italába, mire elnevetem magamat. Végül is, így is lehet nézni.
A tekintetemmel még mindig a szendvicseket pásztáztam. Egytől egyik mind tömve van zöldségekkel, kivételesen egy rántott húsosat sem tett ki.
- Ebben van paradicsom? - kérdezem az egyikre mutatva. Nem tudom, hogy miért, egyszerűen rosszul leszek tőle állandóan, ha eszek belőle.
- Abban igen, de gondoltam rád, és csináltam egyet, amiben nincs - mondta, majd kotorászott a táskájában, és a kezembe dobott egy szendvicset.
- Köszönöm, egy angyal vagy, Kati! - mosolygok rá hálásan, mire elkezdek szedelőzködni, ugyanis már háromnegyed van, és még át sem öltöztem.
- Tudom! Holnap reggel találkozunk? - kiált utánam.
- Persze! - felelem, majd rohanok is a mosdó felé, hogy villámgyorsan átöltözhessek. Mikor végeztem, bementem a terembe lecuccolni, és átvenni a futócipőmet. Persze az egész osztály kész volt már, egytől egyig mindenki már rég elkezdte a bemelegítést.
Míg én a cipőfűzőmmel szenvedtem, addig az egész osztály lement a műfűre, sorsomra hagyva így a sötétkék zsinórokkal. Ebből is látszik, hogy szeretnek engem. Mikor elkészülök, felkapom a táskámat, majd lassan elindulok a suli mögé az említett gyülekezőhelyre. Még is csak sportnap lesz, minek sietni? Így is ma vagy hatvanszor ki fogok fáradni.
Mikor leérek, egy hatalmas nagy tömeg vár, akik unottan figyelik az igazgatóhelyettest, aki egy mikrofonba beszélve lediktálja, hogy ki melyik tanárhoz lesz beosztva. Mivel iskolai névsor szerint mentek, így bőven megnyugtatott a hír, hogy nem késtem le a besorolásomat. Mikor hozzám ér a diktálás, azonnal felkapom a fejemet.
- Falka Ákos, Fige Dominik, Fellegi Zóra, Fekete Daniella és Fűri Abigél lesznek egy csapatban, Hollósi Karolina magyar-történelem szakos tanárnő vezetésével. - Ezzzazzz! - kiáltok fel magamban örömömben. A magyar tanárom lett a csoportvezetőm, egy csomó mindent meg fogok tudni úszni!
Nagyon szeretem Karolina nénit. Laza, fiatalos, jó fej, de azért mégsem annyira, hogy ne vegyék komolyan az emberek. Irodalmon egy csomószor feldob ilyen véleménykifejtős témát, és akkor az aznapi anyagunk az, hogy vitassuk meg közösen hogy egyes állításokkal egyetértünk-e, és hogy mit gondolunk róluk. Valamint egy csomószor ajánlunk egymásnak könyveket, és kibeszéljük a regényekből a pasikat, haha.
Gyorsan odaszökkentem Karolina néni mellé - Szép jó reggelt! - mosolygok rá, mire unottan rám néz.
- Jobbat! Arra keltem, hogy fél hatkor hív az igazgató, hogy azonnal öltözzek fel, és jöjjek be ide, mert hogy csapatkapitánynak kell lennem a sportnapon. Képzelheted, milyen boldog voltam, mikor tudatosult bennem, hogy egy órám van arra, hogy Kecskemétről ideérjek. Ki kellett ezért hagynom a reggeli kávémat, és Katit sem találom sehol sem, hogy készítsen nekem egyet.
- Szívesen hozok én Önnek kávét, ha kell... - sunyulok, mire Karolina néni hangosan felnevet.
- Felejtsd el, tudom, mire megy ki ez a játék. Nem fogod megúszni az évi egyszeri sportot - vigyorog - Ó, nézd! Most kezdődik a futóverseny, jobb, ha sietsz!
Miért ilyen gonosz ma mindenki?
Duzzogva odavánszorgok a csapatomhoz, akik már be is melegítettek. Mindenki szemében láttam megcsillanni egy kis versenyszellemet. Csak engem nem érdekel ez az egész? Mikor megfújják a sípot, mindenki egy emberként indul el. Aki hamarabb megkerüli kétszer a suli épületét, az kap majd valamit. Lassan kocogok a csapatom után, akiknek szemmel láthatóan idegesíti, hogy nem sietek. Örüljenek, hogy futok! Kezdjük ott. Miután egy vállrándítással hátrahagytak, utolsóként kocogok a tömeg után. Mikor már az út háromnegyedénél járok, lelassítom a lépteimet, és sétálva folytatom tovább az utamat, a kezemet az oldalamon pihentetve. Ijedve látom, hogy mögöttem egy csomóan most fogják lefutni a második körüket is. Beteg állatok - gondolom magamban.
- Gyerünk, Daniella, már nincs sok hátra! - biztat a hátam mögött Zóra, az egyik évfolyamtársam. Ha tudná, hogy még csak az első körömet futom... Magamra erőltetek egy mosolyt, majd megint útnak indulok. Zihálva érek be a célba Zórával együtt. Karolina néni tapsolva lép mellénk. Megdicsér minket, majd karon ragad, és félrehúz.
- Láttam, hogy lelógtál egy kört, azonnal folytasd a futásodat! - ordítozik velem suttogva.
- Van nálam egy Sport szelet - ajánlom fel.
- Miért nem ezzel kezded? - csillan fel a szeme, majd az utamra enged. Büszke mosollyal lépek el mellőle, majd azonnal ki is terülök a földön.
Azt a rohadt élet. Miért?! Miért kínozzák a diákokat egy kötelező sportnappal? Nem elég a mindennapos testnevelés óra?
Mikor kinyitom a szememet, Xemerius elégedett vigyorával találom szemben magamat.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem a szenvedésedet - tapsikol vidáman.
- Köszi, kedves vagy - sziszegem - Oké, nekem ennyi elég mára - tápászkodok fel, majd a tekintetemmel Katit kezdem el keresni. Hamar meg is találom az egyik padon, az árnyékban ülni. Mellé fel van állítva egy kis asztal, rajta a kávéfőzőjével, és egy hűtőtáskával, ami tele van pakolva vizekkel. Odaballagok hozzá, majd melléroskadok a padra egy hatalmas sóhaj kíséretével.
- Úgy tűnik, nem csak én láttam, hogy elsunnyogtál egy kört - mosolyog rám bizalmasan Karolina nénire utalva. Megrázom a fejemet.
- Sajna nem. Fel kellett áldoznom a csokimat, hogy ne áruljon el. - Kati hangosan felnevet.
- Nem baj, aranyom, azért ügyes voltál! - veregeti meg vállamat, mire halványan elmosolyodom. Talán ő fog a legjobban hiányozni, amikor elmegyek.
Pár perc múlva fel is tápászkodok a padról, ugyanis a csapatvezetők összehívták a csoportjaikat egy gyors bemelegítésre. Karolina néni unottan kiosztotta a feladatot: mindenki mutasson valami nyújtó mozdulatot, és csináljuk meg azt tízszer. Miközben mi szenvedtünk - legalábbis én -, addig Karolina néni leült a műfű szélére, és a kávéját kortyolgatta. Úgy tűnik, megtalálta Katit az árnyékban.
Mikor végeztünk a gimnasztikával, elzavartak minket a tanárok kosarazni. Ezt kifejezetten élveztem, volt, hogy egymás után sikerült két kétpontosat is bedobnom. Tiszta profi lettem, kérem szépen. A nap további részében ugyan ilyen foglalkozásokon kellett részt vennünk. Fociztunk, röpiztünk, tollasoztunk, plusz volt még egy versenyfutás, amin én is részt vettem a drágalátos csapatomnak hála, ugyanis ők úgy vélték. ha már olyan hamar végeztem a reggeli "bemelegítővel", akkor tuti gyors futó vagyok, és szerezzek már plusz öt pontot azzal, hogy legyőzöm az vetélytársainkat. Meg az anyátokat. - átkoztam őket magamban.
A nap végén fáradva roskadok le az osztályteremben, közben meg az utolsó cseppig kiiszom az eltett vizemet. Negyed órával később, mikor már úgy vélem, hogy mindenki átöltözött, én is elmegyek a mosdóba átvenni a ruháimat. Eskü, most felüdülés ilyen dögmelegben szoknyában lenni. Megmosom a kezemet és az arcomat, majd kifésülöm a hajamat, és egy laza kontyba fogom. Belevágom a tornacuccomat a táskámba, majd elindulok kifelé az épületből. Xemerius az egyik kocsi tetején napozik, mikor megpillant engem, és odarepül hozzám.
- Őszintén, Daniella, baromira élveztem a mai napot, remélem te is - vigyorog önelégülten.
- Fogd be - mormogom, majd elindulok gyalog hazafelé a szellem társaságában.
Már egy pár napja ismerem Xemeriust, és azt kell hogy mondjam, nagyon bírom. Cuki, segítőkész, de azért mégis elejt néha egy-egy baráti beszólást.
- Van esetleg kérdésed? - néz rám komolyan. Hogy van-e? Csak az van!
- Ja, van egy pár. Először is: mi az a Perigma? Mit takar az átok neve?
A vízköpő egy pár másodpercig csendben repül mellettem, majd egy hatalmas sóhaj után megszólal:
- A Perigma, az egy régi nép összefoglaló neve. Valamikor az 1400-as években egy Mahoni nevű mágusvezér azzal az ötlettel fordult a királyhoz, III. Arhines-hez, hogy ideje lenne szövetségbe lépniük egymással, azzal az indokkal, hogy nekik jól jönne egy sereg, ha esetleg bárki is megtámadná őket, nekik meg végre életet kéne vinniük a falu lakói közé. Visszahozni a kreativitást, és a szabad akarat varázsát, amit egykor, a kereszteshadjáratokkor kiűztek az emberekből. Ehhez csak egy vérszerződés kellett, és a mágusok máris mindent elintéztek volna, hogy egy kis életet, vagyis jókedvet hozzanak III. Arhines népe közé. Ez el is ment évekig, az emberek egyre kreatívabbak lettek, saját fantasy történeteket hoztak létre, különféle lényeket találtak ki, amitől Perigma lakói mindig vidámak voltak. Egyszer azonban, III. Arhines úgy vélte, hogy már felesleges az ő népének még több kreativitás, úgyhogy meg szeretné szüntetni a vérszerződést, ez azonban a szövetség megbomlását is jelentette. A mágusok figyelmeztették, ha nem lesznek már ők ott közöttük, akkor az a képzelőerő mindenféle határvonalat túl fog szárnyalni, ami előbb-utóbb valami végzetes dologhoz következhet. A király mit sem törődve a bölcs szavakkal megszüntette a szövetséget. A nép sorsa egyre rosszabb lett. Létrejött a Mumus, meg annak minden formája, ami egy életre megrettentette Perigma lakóit. Az emberek féltek, és ezért mind a királyt hibáztatták. Az áldásból hamar átok lett. - meséli Xemerius, én meg némán sétálgatok mellette, minden egyes szavát jól az emlékezetembe vésve - III. Arhines szinte már könyörgött a mágusoknak, hogy tegyenek mindent rendbe. Azt felelték, hogy egyetlen lehetséges megoldás van, az egész nép kitalált lényeit, tehát gyakorlatilag az egész kreativitását egy emberbe teszik át. A király nem volt rossz ember, így felvállalta a népe érdekében, hogy belé tegyék mindet. Még aznap este, teliholdkor... - egyébként, miért van az, hogy minden ilyen nagy dolog telihold napján történik?! Sosem értettem... Jó, mindegy, nem ide tartozik, folytatom - Szóval igen, aznap este teliholdkor sikeresen megcsinálták a rituálét. A király egyik percről a másikra szorongani kezdett, félt mindentől, mivel ugye a vérszerződés megszüntetése miatt több lett az emberekben a félelem, mint a kreativitás.
- Tehát eredetileg nem is átoknak szánták az átkot? - hitetlenkedek. Xemerius megrázza a fejét. - Mi lett a királlyal?
- Hát, sejtheted. Mivel mindentől félt, a nép úgy vélte, nem méltó a trónra, így remeteéletet kezdett élni. Hosszú évekkel később, szintén egy olyan estén, mikor telihold volt - már szinte klisés, nem?! Na mindegy -, akkor találkozott egy ismeretlen fazonnal, és mikor kezet ráztak, akkor átszállt arra az emberre az átok. Így lett úgymond "öröklődő".
- De nem értem. Ha a kereszteshadjáratok, meg aztán ez az átok kiűzte az emberekből a kreativitást, akkor hogy lehet az, hogy most már szinte mindenkiben megvan ismételten?
- Halihó, azóta eltelt kábé hatszáz év. Az idő múlásával szépen, lassan visszajött az emberekbe, csak egy kis idő kellett.
Pár percig emésztettem magamban az új információkat. Szerencsétlen király. Majd utánanézek a neten.
- Tehát akkor bennem is megvan Perigma népének együttes félelme? - kérdezem elcsuklott hangon. Xemerius lassan, kimérten bólint.
- Valamint a korábbi elátkozottaké is.
- De akkor miért csak a könyvszereplőimet látom? Nem mintha hiányolnám, hogy mindenféle szörnyeket láthassak, de akkor is...
- Azért, mert mi az emlékeid legelején helyezkedünk el. Frissek és fontosak vagyunk számodra, így mi vagyunk az elméd amolyan "első hullámai". - feleli, Már kábé félúton járok az egyik főbuszmegálló felé.
- És ha jön a "második hullám", mi lesz az elsőkkel? - kérdezem félve.
- Nem lesz semmi. Ők is megmaradnak, csak kicsit elnyomottabbak lesznek a harmadik meg negyedikekkel szemben.
- Mik ezek a hullámok? Mármint, vannak ilyen külön neveik? - tudakolom kíváncsian.
- Hát sorjában nem tudom őket, de valószínűleg meg fognak jelenni a régi, kis kori, képzeletbeli barátaid, egyes sztárok, akik a legmélyebb tudatalattidban élnek, a félelmeid, olyan könyvszereplők, akiket kiskorodban nagyon szerettél, akikről felolvastak neked, sorozat szereplők, és hát persze még Perigma népének kitalált lényei is.
Xemerius honnan tud minderről ennyit? Beléjük van "programozva" ez a sok minden, vagy mi?
- Tegyük fel: meg akarok szabadulni az átoktól. Akkor csak úgy teliholdkor meg kell érintenem valakit, azt ennyi? - kérdezem hitetlenkedve. Nehogy már ennyire egyszerű legyen! Akkor miért mondta azt az előző elátkozott, hogy már régóta meg akar szabadulni ettől, amikor alig pár hónap alatt megtehette volna?
- Jaj, ugyan, ne légy naiv - nevet fel a vízköpő - Eper holdkor lehet csak.
Felvonom a szemöldökövet - Az mi?
- Eper holdnak azt a jelenséget nevezik, amikor a telihold és a nyári napforduló egy napra esik, ezáltal aznap a hold ilyen bordós színben pompázik.
- Mint az eper - egészítem ki.
- Mint az eper - ismétli meg bólogatva - Ez egy elég ritka jelenség, általában nem tudni, hogy mikor lesz, de lehet, hogy csak azért, mert lusták kiszámolni az emberek. Nem tudom, nem értek ehhez. Annyi maradt meg nekem az egészből, hogy utoljára ilyen 1967-ben volt.
Minderre csak bólogatni tudok. Na jó, ennyi infó épp elég nekem mára, azt hiszem, bőven van mit megemésztenem belőlük. Az út további részében mindenféléről beszélünk. Mindig próbál nekem mesélni valami közös kalandját Gwennel és Gideonnal, de ezeken csak mosolyogni tudok, hiszen már ismerem mindegyiket. Nem is tudom, egyszer olyan Xemerius, mintha mindent tudna, és az ember álla is leesik ettől a sok tudástól az akaratától függetlenül, aztán vannak olyan pillanatai, amikor csak nézek, hogy "Oké, de én erről már olvastam, nem emlékszel? Ezért létezel!".
- Ella? - fordul felém Xemerius - Nekem ennyi az össz' tudásom a Perigmáról, de el szeretném mondani, hogy nem vagy egyedül. Itt most nem magamra célzok. Valahol itt a közelben van egy társad. Az 1600-as években az egyik ember egyszerre egy ikertestvér párt érintett meg, így az átok kettészakadt. Daniella, meg kell találnod a társadat, és ezt most halál komolyan mondom!
A szavai teljesen letaglóznak. Van még egy elátkozott ember az országban? Ez valami elképesztő, azonnal beszélnem kell vele. Csak még a nevét sem tudod, ember.
- Úgy hívják, hogy Bartay Vince. Ha a sejtésem nem csal, itt lakik a várostól nem messze. Eddig a két félnek sosem sikerült egyesülnie, de higgyétek el, együtt hihetetlenül erősek lennétek. Beszélned kell vele, Ella! - teszi a vállamra a kezét, majd sietve magamra hagy az utcán a gondolataimmal.
Mikor hazaérek, egy kis cetli fogad az ágyamon, mire az van ráírva, hogy "Plusz műszakot vállaltam, éjszaka bent maradok, majd jövök. Feküdj le korán, puszi, Anya.". Hatalmasat sóhajtva ledobom a vállamról a táskámat, és a zuhanyzó felé veszem az irányt. Mikor végzek a tusolással, belebújok a pizsimbe, és újra felkontyolom a hajamat, és bemászok az ágyamba megnézni pár sorozatrészt. A Párválasztóba végül nem kezdtem bele, de hátha a hétvégén lesz hozzá kedvem. Fél tíz fele besétálok a konyhába, majd egy gyors vacsi után lefekszek aludni.
Sokáig forgolódok az ágyban. Bartay Vince. Társ. Átok. Áldás. Mágus. Eper hold. Nem szabad elfelejtened mindezt, Daniella!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése